Kedves Valéria!
Az apakomplexussal foglalkozó cikkét olvastam, igazán részletes, informatív. Az lenne a kérdésem, hogy Ön szerint forduljak-e szakemberhez(és milyenhez).
Már gyerekoromban az első szerelmem az egyik tanárom volt, azóta is sokszor szeretném kivívni idősebb, tekintélypozícióban lévő férfiak elismerését, felkelteni a vágyukat. A férjem 12 évvel idősebb, ott is azt hiszem, hogy a kapcsolat fő dinamikája inkább gondoskodó-védelmező--féliggyerek, mint 2 egyenrangú. Most a lelki utamat járva van egy tanító, aki ismét aktiválta ezt a dolgot, azzal súlyosbítva, hogy ad pozitív visszajelzéseket és már teljesen beképzeltem magamnak, hogy szerelmes belém, pedig nem. állandóan arra gondolok, hogy miket mesélnék el neki, ami tetszene belőlem, meg hogy nézi az életemet. Pedig ha őszinte vagyok magammal, nem vagyok belé szerelmes, de iszonyatosan erős a vágy bennem arra, hogy ő vággyon rám. Ezzel mit lehet kezdeni? A másik dolog, lehet, hogy ezzel összefügg, hogy úgy érzem, hogy nem alakult ki a nőiségem, ha "helyzet van" a másik nemmel iszonyat könnyen zavarba jövök, megijedek... Ha pedig egy férfi pozitív visszajelzést ad rögtön azt gondolom, hogy szerelmes belém, EZÉRT én is vágyni kezdek rá, és az egész csak egy illúzió. Köszönöm, hogy leírhattam Önnek és az internet népének:) és köszönöm a választ!

Kedves Valéria!
Válófélben vagyunk, tart iylen esetben párterápát?

Kedves Valéria!

Azt szeretném megkérdezni, hogy tud-e olyan irodalmat ajánlani, melynek segítségével meg tudom tanulni és így képes leszek megtanítani gyermekemnek is azokat a készségeket, képességeket, technikákat, amelyekről a "8 dolog, amit jó lett volna már a gimiben megtanulni" cikkében ír.
Tudom magamról, hogy szélsőséges a természetem, könnyen felfortyanok és olykor átesek a ló másik oldalára, egyik végletből a másikba. Olyan könyvet, hanganyagot, videót, tananyagot keresek, ami segít megtalálni az "arany középutat", hogy se túl szűk, se túl tág ne legyen az a bizonyos korlát/kapaszkodó, amiről pl. Vekerdy tanár úr is oly sokat ír.

Előre is köszönöm kedves segítségét!
Üdvözlettel:
Judit

Kedves Valéria!

15 éves kamasz lányom viselkedésével kapcsolatban lenne kérdésem. Nevezetesen arról, hogy az utóbbi pár évben rendszeresen tesz nekem szemrehányást azzal kapcsolatban, hogy nekem más dolog fontosabb mint ő. Az egyik ilyen a munkám, ez inkább az elmúlt 1-2 évben volt, a másik az utóbbi időben jött fel, hogy jobban szeretem a kutyáimat, mint őt.
A háttér a következő. Két gyermekem van, a nagyobb fiú és nemsokára 18 éves lesz, és a 15 éves lány. A családi környezet igazán jó, jobb házasságot nem is kívánhatnék, többniyere mindenben egyet értünk, támogatjuk egymást, mindketten kivesszük a részünket a gyereknevelésből, biztos munkahely így biztos anyagi háttér.
Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyakorlatilag mióta vannak a gyerekek otthonról dolgozom, így soha nem jártak nyáron oviba, nem volt szükség napközis táborra, nem volt gond ha valamelyik esetleg beteg lett, ott tudtam lenni minden ovis és iskolás eseményen, cipeltük őket edzésre, sportversenyre stb. Ez utóbbi a lányomra a mai napig igaz, hiszen versenyszerűen úszik, ez a szülők részéről is nagy áldozatot jelent, hiszen napi kétszer vinni kell edzésre (most jutottunk olyan helyzetbe, hogy az uszoda csak 3 km-re van, így próbálom arra rávenni, hogy legalább délután, jó időben menjen egyedül biciklivel, de elég nehezen áll rá, inkább a kényelmet választja), plusz sokszor a versenyek hétvégeken, a családi szabadságot is ahhoz igazítjuk, amikor edzésszünet van.
A fiú sokkal önállóbb, az ő történetéhez az tartozik, hogy keményen hiperaktív és diszes, így volt 3 év amikor Budapest és a lakhelyünk között kétlaki életet éltünk azért, mert muszáj volt olyan iskolába vinni, ahol ezt kezelni tudják, különben elkallódott volna. Most már 11. osztályba jár és halad az érettségi felé, kollégista. Szerzett már vízimentő és úszómesteri OKJ-s bizonyítványt és egész nyáron a Balatonon dolgozott, mert akart magának egy gamer számítógépet.
A fentiek alapján gondolom nem kell magyarázni, hogy az elmúlt 8-10 évben nem sok időm volt arra, hogy a saját kedvtelésemre időt fordítsak, főleg hogy a munkám is teljes embert igényel (projekt managerként dolgozom). Azon kívül, hogy alapból szinte mindig mellettük voltunk igyekeztünk minőségi időt is velük tölteni, vidámpark, kirándulás, cirkusz, társasozás, mozi, közös filmnézés, biciklizés stb., ebből a koruknak megfelelő a mai napig megvan, már persze amire még igényt tartanak. Összességében azt gondolom, jóval több időt és figyelmet fordítottunk rájuk az átlagnál, szerintem el is kényeztettük őket rendesen, főleg a lányom nagyon megszokta, hogy mindig az ő érdeke állt az előtérben.
Viszont az utóbbi időben egy kicsit besokalltam és elhatároztam, hogy elég nagy már ő is ahhoz, hogy önállóbb legyen, próbálom e felé nyomni fokozatosan (lásd biciklizés az edzésre) és a saját hobbimhoz is visszatérhessek, nevezetesen a kutyázáshoz. Mindig is voltak kutyáink, de az aktív kutyakiképzést, versenyzést hanyagoltam a gyerekek miatt. Azóta rendszeresen jön a beszólogatás, hogy jobban szeretem a kutyáimat, mint őt. Én világosan elmagyaráztam neki, hogy ez nem így van, viszont nekem is szükségem van kikapcsolódásra. A férjem is mellettem áll ebben, sőt kissé keményebben elmondta neki, hogy fejezze ezt be. Próbálja visszafogni azóta magát, de nyilván ettől még belül ugyanezt gondolja, mert időnként csak kicsúszik egy megjegyzés.
Nem gondolom, hogy bármit is rosszul csináltunk, azon kívül, hogy el lettek kényeztetve, ez a lányomnál üt inkább vissza, a fiúnak alapból igénye van az önállóságra. Önző reakció ez a részéről szerintem, amiben nyilván hibásak vagyunk, hogy kialakult, viszont próbáljuk most korrigálni, tán még nem késő. Érdekes módon a fiúnál nem tapasztalunk ilyen megnyilvánulásokat, ő iszonyú nehezen kezelhető volt kicsinek viszont a kamaszkor jó irányba fordította, kifejezetten jólelkű emberpalánta lett belőle.
Érdekelne a véleménye, hogy vajon mi játszódik le a lányom fejében, helyre lehet -e ezt még ilyenkor tenni, vagy mindig is tüske marad benne és úgy fogja érezni, hogy hanyagolom.
Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Valéria!
Nem tudom, hogy ezzel a problémámmal fordulhatok-e Önhöz, de nagyon kétségbe vagyok esve.
49 éves nő vagyok, a párom 42 éves. Kicsivel több, mint 4 hónapja tart a kapcsolatunk. Nem élünk együtt, egyelőre, s ha így folytatódik, talán soha nem is lesz belőle semmi.
Párom a 75 éves édesanyjával él együtt. Apukája valamivel több, mint egy éve meghalt. Ahhoz képest, hogy nem volt túl jó köztük a kapcsolat, a páromat borzalmasan megviselte az apja halála. Egyébként azt mondta róla, hogy nem érezte soha igazán az apjának, mert nem foglalkozott vele, nem segítette az életét, nem nevelte, csak elvárásai voltak a fiával szemben. Páromnak az anyukájával szembeni kapcsolatát sem nevezném ideálisnak. Az édesanyja minden problémáját a fiára vetíti ki, ritka az olyan nap, amikor ne szidná a fiát, (pl. hol voltál te rohadék, rohadjál meg, stb.). Én ezeken nagyon kiakadtam, én is anya vagyok, két nagykorú gyermekem van, de soha nem tudnék így beszélni velük.
A párom mindent megtesz az anyukájának, ő pedig úgy ugráltatja, ahogy csak akarja. Párom egyáltalán nem maradozik ki, ha éppen nem találkozunk, akkor megy haza munka után egyből és mindig otthon van, nem csavarok, nem iszik, rendesen elvégzi a munkáját. Főleg azzal tudja lelkileg megtiporni a fiát, amikor elhagyja magát, betegségre hivatkozva. Egy idős embernek sok nyűgje van, tisztában vagyok ezzel, nekem is idős édesanyám van, akit nekem is gondoznom kell, de soha csúnyán nem beszélt velem anyukám, hallgat rám, még ha időnként nyafog is, mint egy kisgyermek. Ellenben a párom anyukája semmiféle segítséget nem fogad el a fiától, tüntetőleg, viszont mindenért bírálja, megszólja, kikészíti idegileg és ez a kapcsolatunkra is rányomja a bélyegét.
Azt még el kell mondanom, hogy a párom retteg attól, hogy elveszíti az anyukáját. Egyszer azt mondta, ami nagyon mellbevágott, hogy nem tud élni az anyukája nélkül. Borzasztóan ragaszkodik hozzá, mindazok ellenére, hogy az anyja így viselkedik vele, ledegradálja folyamatosan. Persze vannak a néninek jobb napjai is, amikor viszont nagyon kedves a fiával, de az nagyon ritka.
Mondtam a páromnak, vagyis javasoltam neki, hogy szakemberre lenne neki szüksége, hogy kezelni tudja az otthoni dolgokat, hogy ne készítse ki magát és ne vegye magára az anyukája koholt gondjait.
Egyébként az anyukája féltékeny mindenkire, nemigazán tetszik neki, ha a párom akárcsak telefonon beszélget valakivel, akár barátjával, akár velem. És egyszer én is hallottam a telefonban, épp beszéltünk, hogy az anyukája milyen rondán beszélt vele, teljesen elhűltem, még ha ezt a páromnak nem is nyilvánítottam ki olyan mértékben, ahogy éreztem. Én még nem találkoztam az anyukájával, s a párom ódzkodik is attól, hogy bemutasson neki. Most már nem is erőltetem, pedig szerettem volna.
Kedves Orsolya, kérem segítsen, mit tegyek, mit tegyünk? Nagyon szeretem ezt a férfit, nem szeretném elveszíteni, de félek ez lesz a vége, mert az anyukájával nem tudok és nem is akarok szembeszállni.
Üdvözlettel: Tünde

Szép napot 🙂
Nagyon szeretem ezeket a hasznos tanácsokat
Egy fontos témáról nem találtam bejegyzést.
Röviden leirom, mert nagyon kétségbe vagyok esve 😞
15 éves a fiam, és két hete jelentette be, hogy bisexualis, a segítséget szeretném kérni, mert abszolút nem tudom kezelni, pedig nagyon szeretem megérteni!
Még csak 6 éves volt, és váratlanul tévé nézés közben közölte, hogy a férfiakat szereti 😞
Élmentunk pszichológushoz, de akkor megnyugtatott, hogy ilyenkor még ne aggodjak.
Eddig nem is vettem észre semmit, pedig figyeltem, mert nem hagyott nyugodni amit kilenc évvel ezelőtt kijelentett
Beszélgettünk, állítása szerint 70%_ bán vonzódik a lanyokhoz
Kétségbeesetten kérném, hogy a válaszaval segítsen megérteni a gyerekem, es teljes mértékben elfogadni!!!
Köszönöm szépen a választ
És további szép napot kívánok 🙂