Az önismeret felé-ahogy sokakat-engem is az élet terelt.

Nem egyetlen döntés volt, inkább lassú, belső mozgás. Tapasztalatok, veszteségek, örömök, újrakezdések sora. A gyermekeim visszajelzései, a kapcsolataim tükröződései, és azok a csendes pillanatok, amikor az ember kénytelen magára nézni.

Gazdag és színes életet kaptam: megéltem magasságokat és mélységeket, szeretetet és haragot, kötődést és magányt. Sokáig az érzelmi hullámzást inkább tehernek láttam. Ma már tudom, hogy ezek a tapasztalatok formáltak azzá, aki lettem.
A nehézségek tanítottak meg figyelni. Jelen lenni. Embernek maradni.

Két felnőtt gyermek édesanyja vagyok, és nagymama is. Ez a szerep különös ajándék az élettől: egy második, szelídebb nézőpont. Több türelem, több elfogadás, kevesebb bizonyítás. Azt hiszem, a nagymamaság tanított meg igazán elengedni -és közben mégis mélyebben szeretni.

Segítői utam a Magyar Vöröskereszt munkájával kezdődött, ahol krízishelyzetben lévő emberek mellett lehettem. Veszteségben, bizonytalanságban, újrakezdés előtt. Ott tanultam meg először, hogy néha a legnagyobb segítség nem a tanács, hanem az, hogy valaki csendben ott marad.

Később éveken át a mentőszolgálatnál dolgoztam. Az éjszakák, a váratlan riasztások, az élet törékenységének közelsége mély nyomot hagyott bennem. Megértettem, milyen súlya van egy kimondott szónak - és annak is, amikor csak a jelenlét számít. Ezek az élmények nem keményebbé tettek, hanem érzékenyebbé az emberi történetekre.

A tapasztalataim mellé tudatos szakmai tudást is szerettem volna építeni, ezért jelenleg egyetemi pszichológiai képzésben veszek részt. Fontos számomra, hogy a megértés ne csak intuícióból, hanem biztos elméleti alapból is fakadjon- hogy a szív és a szakmaiság együtt dolgozhasson.

Utamat különféle módszerek és képzések kísérték: kineziológia, relaxációs és testorientált technikák, veszteségfeldolgozó csoportvezetés, önismereti és segítői tanulás. Mindezek lassan egy irányba mutattak: a segítség számomra nem -megoldás-, hanem kísérés.

Az utóbbi években az írás is a munkám részévé vált. Cikkekben és személyes hangvételű szövegekben próbálom kimondani mindazt, amit a veszteségről, változásról és újrakezdésről tanultam. Jelenleg egy könyvön dolgozom Kávézaccos vallomások címmel, amely ezekből a történetekből és felismerésekből születik -ugyanazzal az őszinte, lélektani nézőponttal, ahogyan a cikkeim is.

Hiszek abban, hogy minden emberben ott van a saját válasza. Néha csak egy biztonságos tér kell hozzá, ahol kimondhatóvá válik.

Ebben szeretnék társ lenni.

Mentálhigiénés szakemberként és önismereti segítőként nők életútján felbukkanó veszteségekkel és elakadásokkal dolgozom.
Válás, kapcsolatvesztés, identitásváltás, kiüresedés, újrakezdés, azok a helyzetek érdekelnek, amikor kívülről még rendben van minden, belül azonban már elfáradt a lélek.

Munkám során biztonságos, elfogadó közeget teremtek a veszteségek feldolgozásához és az új irányok megtalálásához.
Tapasztalataimat segítői képzések, mentálhigiénés tanulmányok és jelenlegi pszichológiai egyetemi képzésem alapozzák meg.

Abban hiszek, hogy a változás nem erőből, hanem megértésből születik.