Kedves Éva!

36. hétben járó, 27 éves kismama vagyok. A férjemmel 9 éve alkotunk egy párt, 3 éve vagyunk házasok, első gyermekünket várjuk. Kapcsolatunk sosem volt viharos, de a mindennapos súrlódásokkal mi is küzdünk. Az elmúlt egy hónapban azonban sokkal több konfliktus alakult ki köztünk, mint korábban, és nem tudom, mivel enyhíthetném a bennem lévő feszültséget. A férjem a munkája mellett egyetemet és egy OKJ-s tanfolyamot is végez egyszerre. Emiatt sokszor kimerült, feszült, türelmetlen. A gondok akkor sokasodtak meg, amikor tartós táppénzre jöttem a munkahelyemről. A férjem roppant mód haragszik, ha nap közben bevásárolni megyek (nem élelmiszer), vagy találkozom az ismerőseimmel (szerinte lefárasztom magam), de a főzésben, hozzávalók beszerzésében, takarításban nem számíthatok tőle segítségre ("ő egész nap dolgozik"), sőt, számon kéri, ha valami nem az ő elképzelése szerint van megcsinálva (csak felporszívóztam, de nem mostam fel, pedig "más dolgom se lett volna"). Emellett sokat beszél arról, hogy mi mindent fog a születendő gyermekünkért megtenni, én meg közben úgy érzem, én nem érek annyit, hogy áldozatot hozzon értem. Pár hete bejelentette, hogy a kórházból való hazajövetel után nem marad itthon velünk, hanem édesanyját küldi majd át, mert ő "úgysem tudna mit csinálni idehaza", az apanapokat majd a közelgő vizsgái előtt venné ki. Ez annyira felzaklatott, hogy azóta a legkisebb konfliktusra is hevesen reagálok, és a veszekedések nagyon elmordulnak. Hiába magyaráztam el neki, hogy NEKEM szükségem lenne akkor a lelki támogatására, érzem nem érti, mire gondolok. Nem tudom, hogyan tudnám magam túltenni ezen a lelki állapoton, mert nagyon rossz irányba tereli a párkapcsolatunkat. Próbálok arra koncentrálni, hogy nem bántani akar, csak másként látja a dolgokat, de ez most nem segít.
Kérem segítsen abban, hogy milyen módszerrel tudnám magamat megnyugtatni és ezt a szorongást feloldani magamban, hogy több türelemmel elkerülhessem a további veszekedéseket.
A segítséget előre is köszönöm!
Csilla