Kedves Éva!
27 éves házasok vagyunk a férjemmel, akiben most rettenetes csalódtam. A történethez hűen hozzátartozik, hogy a páromnak van egy legénykori, és van az első házasságából származó gyermeke. Válásuk után volt feleség a gyerek érdekeire hivatkozva kérte, hogy mondjon le a gyerekről, mivel az új házasságában az új apukát szereti, és ő a nevére veszi. Ezt ő még a megismerkedésünk előtt meg is tette. A „legénykori” gyermekről csak az apasági per kapcsán szerzett tudomást, tehát nem tartotta vele a kapcsolatot.
Azt gondoltam, egy olyan embert választottam társamnak, akivel teljes életet élünk, mert egyik gyerek sem lesz a kapcsolatunkban jelen.
Ez így is volt, mert nem tartotta a legénykori „botlásából” születettel, sem az adoptált gyerekkel a kapcsolatot.
Nekünk két gyönyörű gyermekünk született. Jól, és szépen éltünk.
Jó 12 évvel ezelőtt megtudtam, hogy felkereste az adoptált gyerekét. Jah, a volt feleség, megint elvált, így szabad volt a terep, mert ők szóltak neki, hogy a gyerek tudja, ki az apja nyugodtan megkeresheti. Akkor csúnyán összevesztünk, de azt ígérte, hogy ő csak néha szeretne tudni valamit róla. Ettől nem lesz több. Én hittem neki. Pedig még a gyerekét (akkor már 20 éves volt) is kértem, ne szakítsa szét a családom. De hiába.
Az elmúlt hónapokban, viszont fény derült rá, hogy ez a néha dolog igen gyakori. Sőt rendszeresen látogatta őt, és még az egyik közös gyermekünket is rávette, hogy ismerje meg.
Persze erről végig hazudott nekem. Tudta, hogy ez fájni fog nekem. mégis megtette. Most azt akarja, hogy fogadjam el az ő gyerekét, meg a közben született unokáját. Nagyon fáj, hogy becsapott, hogy hazudott. Hihetetlen, hogy folyamatosan ködösített ennyi időn keresztül. Becsapott, hazudott a szemembe.
Ha akkor 27 éve tudom, hogy ezt ő meglépi nem biztos, hogy hozzámegyek, vagy elfogadom ezt a helyzetet. De nem erre esküdtünk fel. A baj, hogy talán még szeretem, de iszonyatos becsapottnak érzem magam. Járok meditálni, hátha segít, de nem. Borzalmas fájdalmat érzek, minden gondolatom e körül forog. Nem tudom kiverni a fejemből, minden szabad pillanatomban, éjszakákon erre gondolok. Pokolként élem meg mindennapjaimat. Már a munkám rovására megy a kín.
A gyerekét pedig egyszerűen nem tudom elfogadni, mert széttaszította a családom. Mindent a hátam mögött karöltve együtt, amiben még anyósom is asszisztált. Aki mindig is gyűlölt, mert szerinte én miattam mondott le a fia az unokájáról. Pedig akkor még nem is ismertem.
Nem tudom, miért nem tudom feldolgozni a történteket, nem értem miért fáj ennyire már hónapok óta….és nem múlik. Soha nem éreztem még ennyire kilátástalannak a jelent, a jövőt.
Nagyon bízom benne, tud segítséget, támaszt nyújtani számomra!
Előre is köszönöm: Nusi