Kedves Éva !
Még soha nem kértem "internetes segítséget", de most végső elkeseredésemben írok, kérdezek. 38 éves vagyok, egyedül nevelem lányomat 5 éve. 1-2 év teljes magány után belevetettem magam az internetes társkeresésbe. Voltak találkozások, rövidebb kapcsolatok is. Aztán tavaly nyáron megismertem az egyik oldalon a páromat. Első randi után nem gondoltam, hogy ebből lesz valami .... de adtam esélyt. Nem élünk együtt, de szinte minden hétvégét együtt töltöttünk az elmúlt évben vagy kettesben vagy a lányommal hármasban. Az ismerkedésünk elején "jelezte", hogy ő az ex-ekkel /3 komolyabb kapcsolata volt előttem/ ill. egy-két havernővel szokott találkozgatni, egy évben 1-2-szer illetve telefonon beszélnek, hogy kivel mi van. Sajnos ezek a találkozgatások szinte minden esetben utólag derültek ki. Én persze jeleztem, hogy nem örülök ezeknek a találkozóknak....miért nem elég egy fél óra telefon elmesélni kivel mi történt miért kell még találkozni is? Jeleztem, hogy esetleg én is részt vennék egy ilyen találkozón szives megismerkednék az ex-el vagy havernővel. Szerinte és ismerősei szerint ez egy nagyon hülye ötlet és ő ezt nem akarja, mert a jelenlétemben nem tud beszélgetni. /???/ Aztán másfél hete történt, hogy az előző barátnőjének a legjobb barátnőjével találkozott akit elmondása szerint 5 éve nem látott kb, és aki most hazajött egy kis időre Londonból. Nem örültem neki, de persze a szokásos duma mi van abban ha elmegy beszélgetni egy-két órát egy régi ismerőssel? Aztán másnap kiderült: strandon voltak aztán vacsorázni és utána ott aludt nála, de külön szobában, szex persze nem volt. Én ekkor úgy éreztem mint akit szíven szúrtak. Egyszerűen nem tudom feldolgozni az esetet és nem tudok bízni benne. Szeretem de úgy érzem, hogy én nem tudom folytatni ezt a kapcsolatot, egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy miért van szüksége neki ezekre a találkozókra? Ezt próbáltam neki jelezni, hogy legalább ne a hátam mög9tt szervezze ezeket a "randikat", tálalja másképp. Gyakorlatilag most ott tartunk, hogy vagy elfogadom így vagy akkor fejezzük be. Nem igéri meg, hogy legközelebb nem fog elmenni egy "nőnemű" emberrek, baráttal strandra vagy vacsorázni. Más probléma is van azért e mellett: a lányommal ne igazán találta meg a hangot, bár ő szerinte mindent megtett /szerintem nem/ Egyébként neki nincs gyereke. Szóval nagyon nehéz őt elengednem, nem tudom lehet, hogy nem kellene féltékenykednem? Lehet ez tényleg normális? De miért van szüksége valakinek ennyire a "múltjára"? Miért nem a férfi haverokkal űápolja a kapcsolatot és szervez külön programot?

Köszönöm válaszát, egy elkeseredett anyuka

Judit