A háttérben azonban ennél sokkal többről van szó. Egyetlen verekedés is hatással lehet az ember egész életére, akár a győztes, akár a vesztes oldalon álljon. Ha nem kezelik megfelelően az esetet, akkor a győztes azt tanulja meg, hogy testi fölénnyel bármikor érvényesíteni tudja az akaratát, és ez a sztereotípia elkíséri a felnőttek világába is. Míg a vesztesben egy örök félelem lehet úrrá, és olyan ember lesz belőle, aki sosem fog kiállni az igazáért.
Ha tudomásunkra jut, hogy gyermekünk verekedésbe került, üljünk le vele beszélgetni, hallgassuk végig türelmesen, míg elmondja az ő szemszögéből a történteket. Fontos, hogy higgadtak maradjunk, míg a történetét mondja.
Amennyiben ő volt az agresszívan fellépő, próbáljuk meg számára tárgyilagosan elmagyarázni, hogy az erőszak nem lehet megoldás, azzal nem lehet tartós sikereket, és elismerést kivívni az életben. Szembesítenünk kell azzal is, hogy vannak nála is erősebbek, így vele is megtörténhetett volna ugyanez, és gondolkozzon el azon, hogy ellenkező esetben őt hogy érintette volna ez az eset. Nagyon fontos, hogy határozottak legyünk, de az „atyai pofon” nem segít, azzal pont az ő igazát erősítjük meg.
Ha gyermekünk volt az eset kárvallottja, akkor is maradjunk higgadtak, érezze, hogy vele vagyunk, kiállunk mellette, ha kell, megtesszük a szükséges lépéseket, például beszélünk a tanárával, de ne kezdjünk el sopánkodni vele, mert az rossz irányba terelheti a fejlődését.
Egyik lehetőség, hogy szégyenérzet alakul ki benne, és többé nem fogja őszintén elmesélni a történteket, a másik hatása az lehet a dolognak, hogy „anyámasszony katonája” válik belőle, félénk marad, ami a későbbiekben is valószínűsíti, hogy az áldozat szerep jut neki.
Fontos, hogy a gyermekek helyén kezeljék az erőszak kérdését. Sosem szabad, hogy 
egyéni céljai eléréséhez, vagy csupán “poénból” éljen ezzel az eszközzel, de bizonyos esetekben igenis ki kell állnia magáért. Egy gyerek minél kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb, annál kisebb az esélye, hogy feleslegesen válassza a verekedést.
A harcművészetek gyakorlása, megoldást jelenthet az ilyen esetekre, mivel az edzéseken a mozgáskoordináció mellett az önfegyelmet, a saját indulatok kezelését, az erőszak elkerülését és végső esetre az önvédelmet is megtanulják.
A harcművészet olyan erkölcsi, szellemi, és fizikai tartást ad, ami segít az élet mindennapi konfliktusainak kezelésében.
Kölyök Ninja edzések a belvárosban
A Seijin dojo ebben a szellemiségben tartja a gyermek képzéseit, figyelve, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a gyermekekből. Ez nem versenysport, a cél az, hogy mindenki saját magához képest fejlődjön, és egy életre részévé váljon a mozgás szeretete és mások tisztelete.
Indexkép: www.foter.com
Soha jobbkor nem jelenhetett volna meg a cikk! Történt ugyanis, hogy 13 éves unokám keveredett bele egy iskolai verekedésbe a minap. Óraközi szünetben bohóckodtak, egymás elgáncsolásával "szórakoztak". Az én unokám is "beszált" ebbe a "mókába és éppen egy közel 100 kg-os gyereket próbált úgymond elgáncsolni. A nagytömegű gyerek meg sem rezzent, ám sérelmét azonnal megtorolta egy másik fiún, aki éppen tevőlegesen nem vett részt, ám ott volt. Nekirontva ütötte-verte a fiút, akinek ennek következtében eltörött a keze. A gyerekek próbálták szétválasztani a két kiskakast, de azok testi erőfölénye akkora volt, hogy nem sikerült. Arra járt ugyan egy tanárnő is, de nem tudta(?) megfékezni a verekedőket. Miután a baj megtörtént, az azt követő napokban a vétkes fiú szülei többszörös telenfonálgatással próbálták saját gyermekük vétségét áthárítani, történetesen az én unokámra, felelősségrevonva a szülőket, hogy miért barátkozik az én unokám egy ilyen gyerekkel (aki a sérülést elszenvedte). Szó mint szó, hosszasan ecsetelhetném a történteket, de a lényeg az, hogy jelenleg úgy áll a dolog, hogy a vétkes fiú szinte megdicsőülten került ki a "csatából", míg az egyik fiúnak a keze bánja, az én unokámat az osztályfőnöke alpári módon ledorongolta, megalázta. Nem kapott a mi fiúnk sem dicséretet otthon, elmagyaráztuk, hogy sokszor elég, ha rosszkor van rossz helyen és maradjon ki az ilyenfajta butaságokból. A történetben az a legijesztőbb, hogy a "győztes" fiú szülei anyagilag rendkívül jól vannak eleresztve, gyakorlatilag mindent mindig meg tudnak "vásárolni", el tudnak simítani. Ráadásul ő a közel 100 kilójával önvédelmi sportot űz, ahol úgytűnik kimaradt az oktatásból az, hogy testi és erőfölényünket nem mások kárára kamatoztatjuk.
A sértett fiú szülei nem kívántak "vendettát", beérték volna egy szerény bocsánatkéréssel, ámde a támadólag fellépő szülőkkel szemben ez nem működik. A mi fiúnkat lelkileg, testileg is megviselte a történet, csalódást érzek a felnőttekkel szemben nála.Nem menti ő sem fel magát, de a végkifejlet megkérdőjelezi benne a felnőttekbe vetett hitét, irántuk való bizalmat. Különösen fáj az osztályfőnök (aki történetesen férfi), reagálása az ügyre, Eddig ő volt az egyik kedvenc tanára, ma már másként ítéli meg személyét, amit én meg is értek.
Valamikor kommenteltem arról, hogy miért is nem lettem pedagógus, hát az ilyen, az igazságot nem kereső (nem tűrő!) emberek miatt!!! Tudom lesznek még gondok, problémák a gyermek életében, de ha csalódnia kell bennünk felnőttekben már most, félő, hogy később a rosszabb utat fogja választani problémája megoldásához, mert azt könnyebbnek ítéli és számára az igazságos, korrekt bíráskodás mint olyan,talán nincs is.
.jpg){kind=small}