Elmagányosodó szülők és nehezen kezelhető gyermekeik
Az eltérő fejlődésű gyerekek szüleinek óriási feladat jut osztályrészül, egyre kevesebb segítséggel folytatnak állandó küzdelmet gyermekük elfogadásáért, az egyenlő bánásmódért, a megértésért. Az állandó készenlét a hosszú évek alatt fáradtsághoz, kiégéshez vezethet.
Közösségi színtereken naponta előfordulhat a családdal, hogy a gyermek állapotára jellemző viselkedése láttán a szemtanúk először talán még megértően mosolyognak, azután mély sóhajok hallatszanak, összesúgnak az emberek, néhányan a szemüket forgatják, vagy hangos megjegyzéseket tesznek.
A szülők ebben az élethelyzetben gyakran elmagányosodnak, nem mernek a gyermekkel megjelenni a közösségben, kerülik a konfliktusra alkalmas helyszíneket, vagy bocsánat-kártyákat osztanak a résztvevők között. Sokan napraforgós szimbólumot hordanak, hogy az eltérő viselkedés okát szavak nélkül is kifejezhessék.
Nem könnyű egyik félnek sem, amikor az ADHD-val vagy autizmus spektrumzavarral küzdő gyermek viselkedése közösségi elveket sért. Sokszor a szemlélők nem is tudják, hogy a látott viselkedés hátterében idegrendszeri éretlenség húzódik meg, és a gyermek nem tehet arról, hogy elfáradt, túltelítődött, vagy valami kényszertevékenységbe menekül, esetleg kirobban. Nem érdemes ilyenkor elegánsan tovább sétálva azt a gondolatot melengetni, hogy a tomboló gyerek nyakleves helyett biztosan diagnózist kapott.
Azonban a nem neurotipikus fejlődésű gyermekek is lehetnek neveletlenek. A diagnózis lehet némi magyarázat, de semmiképpen nem elégséges mentség. Ha a valóban diagnosztizált gyermek vendégségben nem tiszteli a vendéglátó házát vagy a vendéglátókat, és visszaél a vendégjoggal, az olyan probléma, melyre a szülőnek megoldást kell kidolgoznia.
A diagnózis nem jogosít fel mindenre
A diagnózis nem bérlet arra, hogy a gyermek tolakodhasson, félrelökhessen más gyerekeket, hogy dobálja a másik gyerek vagy felnőtt becses tárgyait, rárontson a hűtőgépére, nekifutásból ugorjon neki a kanapénak. A nem tolerálható viselkedések közé tartozik, ha a gyermek vendégségben hozzányúl az elektronikus eszközökhöz, hívatlanul beleeszik az ételbe, lerámol a polcról, belenyúl a fiókokba. Nem elfogadható, ha a szindrómás gyerek felügyelet nélkül tombol a boltban, bemászik a pult mögé, vagy a lépte nyomán szanaszét gurulnak a májkrémkonzervek.
A „problémás” gyerek nem elrontott gyerek, de a problémás gyerek nevelését is el lehet rontani
Náluk a hagyományos nevelési elvek rendszerint csődöt mondanak, más eszközöket kell választani ahhoz, hogy be tudjanak illeszkedni a közösségbe. Az alternatív módszerek, mint például a vizuális megsegítés, kártyák, rajzos napirend használata, szociális történetek, vagy a PECS-kártyák bevetése hasznos lehet. Érdemes a konfliktusok elkerülése céljából egy-egy új helyzet előtt a jellemző problémákat még indulás előtt átismételni vele, vagy beváltható jutalompontokat adni a gyermeknek, ha a megbeszélt viselkedést sikerül elérnie.
A nem neurotipikus gyermek is fejleszthető, ő is tanul a helyzetekben és a helyzetekből, kézen lehet fogni, meg lehet vele értetni, hogy bizonyos viselkedésformák akkor sem megengedettek, ha számára nehézséget okoz a késleltetés vagy az önkontroll.
A szülő felelőssége, hogy kezelje a gyermekét, hogy megfelelő programokat válasszon számára, hogy rászóljon, nevelje, hogy komoly szabályokkal induljanak el otthonról. Tudnia kell, hogy mennyi a gyermek befogadóképessége, milyen helyszíneken boldogul el, és ahhoz mennyi támogatásra van szüksége. Tudatos szervezés és taktikák állnak egy-egy jól működő viselkedési problémás gyermek teljesítménye mögött, de ezek a technikák tanulhatóak.
Nagy küzdelem ez, ám a diagnózis nem lehet se előny, se játszmázás alapja. Sok, ebben a helyzetben lévő szülő „egy korall türelmével” csinálja végig a nevelés éveit, de nem adja föl, és egy türelemmel nevelt ADHD-s vagy autista gyermek végül különlegesen értékes emberként kerül ki a felnőtt életbe.
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)