Féltjük a gyermekeinket. Nem engedjük őket magasba mászni, késsel játszani, gyorsan futni. Egyre későbbre tolódik az az életkor, amikor otthon hagyjuk őket akár öt percre is, esetleg egyedül mehetnek iskolába vagy az utcára biciklizni.
Közben a legtöbb szülő úgy érzi, gyereke kifejezetten az ő bosszantásásra keresi a veszélyes helyzeteket. Meggyőződésük, hogy kötelességük kontrollálni gyerekük játékát, mivel ő még nem érzi a veszélyt. Pedig a valóságtól mi sem áll távolabb.
Már az egészen kicsi totyogó is érzi a veszélyt. Érzi, és élvezi. Kellemes borzongást vált ki belőle a feszültség, és jóleső megkönnyebbülést az, amikor sikerült végrehajtani a feladatot. A gyerek pontosan érzi a saját határait is, tudja, hogy ő személy szerint mire képes - éppen ezért nagyságrendekkel gyakoribbak a sportsérülések felnőttek által irányított eseményeken, mint szabad játék során. Edzésen, versenyen, tornaórán olyasmibe lehet belekényszerítve a gyerek, amire talán még nem készült fel eléggé.
Mindez evolúciós örökség. Az állatkölykök is keresik a veszélyes helyzeteket. Kecskegidákat vonzza a meredek lejtő, a kismajmok kedvenc szórakozása az indákon való hintázás. Az embergyereket izgalomba húzza a tűz, a mély víz, a megmászni való magasság, a veszélyes tárgyak, az elveszés kockázata.
"Micsoda?" - hördülhetnek most fel a szülők. "Adjak a gyerek kezébe kést meg gyufát, vagy dobjam be a mély vízbe, mert ez evolúciós öröksége?" A kérdés jogos, és megválaszolhatatlan. Balesetek ugyanis, ha viszonylag ritkán, de előfordulnak. A kismajmok leggyakoribb haláloka a mélybe zuhanás. Az égési osztályok tele vannak leforrázott gyerekekkel, a baleseti sebészek is tudnának mesélni, hány kartörést látnak el egy-egy napos hétvégén. Aki rágta már a körmét a műtő előtt a gyermekéért izgulva, annak nem kell elmagyarázni, mi a félelem.
A logikus megoldásként egyre divatosabb túlfélés azonban kétélű fegyver. Megóv a sérülésektől, ugyanakkor kitermel egy generációt, amely gyerekkorában nem tanult meg vigyázni magára. A probléma nem új keletű - már fiatal felnőtt az a nemzedék, amelynek tagjait a korszellemnek megfelelően a széltől is óvták. Soha nem látott mértékű köztük a nem dolgozó, nem tanuló, életét önállóan irányítani képtelen fiatalok aránya.
Peter Gray, a Bostoni Egyetem professzora még egy érdekes összefüggésre felhívta a figyelmet. Miközben gyermekeinket minden eddiginél jobban óvjuk fizikailag, meredeken emelkedik köztük a mentális betegségektől - szorongástól, depressziótól, evészavaroktól - szenvedők száma. Az összefüggést bizonyítani lehetetlen, a tendencia azonban elgondolkodtató.
Nyugat-Európában mar hódít az a pszichológiai mozgalom, amely szerint talán nem kell a széltől is óvni a gyerekeket. Egyre hangosabb azok hangja, akik úgy tartják, egy-egy lehorzsolt térd, vagy akár egy törött kar is megéri hosszú távon, ha lelkileg ép és önálló életre képes felnőtteket szeretnénk adni a jövőnek. Ha a mozgalom elterjed, az agyonféltett gyerekek masodik-harmadik generációja talán vissza tudja adni sajátjainak az elveszett gyerekkort.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)