Hajlamosak vagyunk ilyenkor elhamarkodott véleményt alkotni a szülőkről, akik „nem képesek megnevelni a gyereküket”. Pedig a gyermekkori dühkitöréseknek semmi köze a neveléshez.
De nézzük, mi is ez valójában?
Ilyenkor a gyerekek sírnak, toporzékolnak, földre vetik magukat, a kezük ügyébe eső tárgyakkal dobálóznak, esetleg harapnak vagy csípnek. Tudnunk kell, hogy ez az állapot a gyermeknél nem előre tervezett, nem szándékos, és ami a legfontosabb, célja nem a figyelemfelkeltés. Ebben a korban ezek az eszközök állnak rendelkezésére érzései, vágyai kifejezésére, mivel nyelvi fejlettsége nem teszi lehetővé, hogy azokat szavakba öntse. Leggyakrabban 2-3 éves korban találkozunk a dühkitörésekkel, de teljesen nem tűnik el a későbbiekben sem. Kialakulásában több tényező is szerepet játszik, elsősorban az, hogy a gyermek megtapasztalja saját fejlődését, észleli az ennek nyomán vele szemben kialakuló magasabb elvárásokat, gyakran korlátozásokat, ezzel párhuzamosan azonban esze ágában sincs lemondani az addigi kényelemről és kiszolgálásról, amiben addig része volt. Minél gyakrabban tapasztalja a korlátozást, annál erőteljesebben próbálja önállóságát kimutatni.
A rohamok gyakorisága és intenzitása nagyban függ a gyermek életkorától és fejlettségi fokától, temperamentumától, valamint attól, hogyan reagálnak a környezetében élő felnőttek ezekre az „akciókra”. Nyilvánvalóan minden szülőt az érdekel elsősorban, mit tegyen, ha gyermeke épp a földhöz veri magát dühében?
Emlékszem egy esetre, amikor a két és fél éves fiam a körút kellős közepén tette ezt, mert nem akart bejönni egy boltba velem. Egy darabig csendesen kérleltem, hogy fejezze be, magyaráztam neki, hogy csak néhány percet leszünk bent, de miután ez nem használt, átléptem rajta, bementem a boltba, onnan figyeltem, mit fog csinálni. Egy darabig még tartott a fesztivál, aztán a gyerek körülnézett, konstatálta, hogy látótávolságon kívül vagyok, és már épp kezdett volna megrémülni, amikor én kiléptem a boltból, és elé mentem. Abban a pillanatban vége volt a rohamnak, mert a váratlan helyzet, hogy nem lát, kibillentette őt abból az állapotból. Nehéz megtalálni az arany középutat, ez nem vitás. De szem előtt kell tartanunk, hogy ostobaság lenne szigorral megtörni a gyerek kialakuló akaratát, önállósodási törekvéseit, ugyanakkor hiba lenne minden kívánságát teljesíteni.
Akkor cselekszünk a legrosszabbul, ha a dühkitörésre agresszióval, vagy ugyanolyan dühvel válaszolunk, mint amit a gyereknél tapasztalunk. Nagyobb gyerekeknél megpróbálkozhatunk különböző, együtt érző mondatokkal, melyekben kifejezzük, hogy megértjük őt, és az ő szempontjából jogosnak tartjuk a dühét, ha annak kifejezési formáját nem is. Próbálkozhatunk humorral is – ne feledjük, az sok mindenre gyógyír! Láttassuk vele kissé viccesen a helyzetet, ha sikerül elérnünk, hogy önmagán nevessen, nagy lépést tettünk az öniróniára való képesség kialakítása felé. Kisebbeknél a legjobb módszer, ha kiragadjuk a gyereket az adott szituációból, lehetőséget adva neki arra, hogy vélt vagy valós sérelméről megfeledkezzen.
És jusson csak eszünkbe az ősrégi, de jól bevált „gyere csak, kicsim, anya mutat neked valami érdekeset…!” figyelemelterelő mondat. Ne feledkezzünk el soha arról, hogy a dühkitörés leginkább segélykiáltás a szülő felé: figyelj rám, nyugtass meg, szeress!
A következőnél próbáld ki, hogy te is segreülsz és kezd el hisztizni.
Biztos meglepődik a gyerek... Sztem muris lesz:)
Azt hiszem, a Totya gyerkőce is tudná, mit kell tenni, ha hisztizik apuka.
Hozná a pohár vizet, csak lehet, ő le is öntené. : )))
Tanuljunk szülőül! És nem fogjuk megbánni! ( Néha-néha hallgassuk, nézzük magunkat kívülről - mernénk e párunkkal, szüleinkkel, barátunkkal, munkatársunkkal, főnökünkkel, egy ismeretlennel úgy beszélni/tenni/viselkedni, ahogy gyermekünkkel viselkedünk. )
Legyünk tisztában azzal, hogy honnan jöttünk - bennünket, hogyan neveltek/vagy nem neveltek, mik vagyunk és hová akarunk eljutni, mivé akarunk válni, mivé akarjuk nevelni gyermekünket.
Na! Ezekkel kellene foglalkozni már a felsőtagozattól ( nem 2x, 3x megtanulni a tantárgyakat gimnáziumig, egyetemig. )
Mert nem tudjuk, hogy miért vagyunk ilyenek, mert nem tudjuk, hogy miért vannak problémáink, mert ... - magunkkal, barátunkkal, szüleinkkel, munkatársainkkal ....
Innen szép boldognak lenni!
Barátsággal
Nagyon gyakorlati, ha tudjuk, hogy mi miért van! És a nagyszerű az, hogy bármikor felismerhető saját helyzetem/állapotom, mert ez úgy elméleti, hogy a valóságot/gyakorlatot írja le. Válaszokat ír le arra, hogy miért így beszélek, szeretek, gyűlölök, viselkedem ... És akkor még a bennünk lakozó háromságról - gyermek/felnőtt/szülő még nem is beszélgettünk!
Barátsággal
Péter
De egyszer láttam valamit, ami nagyon tetszett.
Boltban a pult közelében (hol máshol, itt tuti mindenki megkívánja)volt egy tartály, tele valami ragaccsal. Talán nyalóka vagy cukorka..
Kisfiú a sorban elkezdi kérlelni az anyját, az persze nemet mond, egyre jobban kérleli, mindig nem a válasz.
Már épp hisztizni kezdene, amikor az anya pár másodpercnyi szünet után nagyon kedvesen megsímogatja a kisfiút és azt mondja neki, tudod, kicsim, hogy nem szeretem, ha ilyen vacakokat eszel, nagyon egészségtelen rossz lesz tőle a fogad és még mondott pár érvet.
Inkább ha hazamegyünk csináljunk valami egészségeset és finomat, mit szeretnél? mondott valamit, amire a kisfiú boldogan rávágta, hogy jó, majd rövid habozás után inkább egy másikat kért. Olyan lázban volt és már nem is kellett neki a bolti nyalánkság.
Nekem ennek több tanulsága is van, egyrészt a tiltás mögött jó van valami értelmes ok, amit a gyerek el tud fogadni a szimpla nem sokszor nem értelmezhető a számukra. Mert miért nem? A másik, hogy itt nyilván egy szemléletről van szó, példamutató viselkedésről, mert nyilván a mama otthon nem tömi magát csokival, ha a gyereknek nem szabad. És akkor nem szabad neked sem meg nekem sem és ma sem meg holnap sem.
Tudom, hogy ez csak egy probléma a sok közül és nem mindegyik szitura húzható rá ez a fajta megmagyarázós elterelés.
Unokahúgomnál például az vált be, ha jött a hiszti, anyukája pontosan ugyan úgy kezdett nyávogni és hüppögni, mint a kislány. A végén mindig hatalmas nevetés lett, amiből aztán a hiszti mára vicces játékká alakult.
Szerintem ha a gyerekkori hisztit a szülő agresszívan fojtja el, például kiabál vele hogy márpedig most bemegyünk a boltba, nagyobb eséllyel fog hisztizni később is a gyerek hasonló szituációban, szerintetek?
Van valakinek tapasztalata?
.jpg){kind=small}
