Mai fejjel visszagondolva ebben nincs is semmi különös, de akkor bizony folyton falakba ütköztem. Valahogy az volt az érzésem, valami nagy-nagy titokra akadtam, amit mindenki igyekszik előlem elhallgatni és ez csak megerősített abbéli elhatározásomban, hogy ennek a végére kell járni.
Igen ám, de hogy járjon valaminek a végére az ember, ha a legkézenfekvőbb és egyben egyetlen lehetséges forrás - a felnőttek - kitérő, zavaros válaszokat adnak és elkenik a valóságot. Ismét csak a fantáziámra és a velem született leleményességemre voltam utalva. Nem adtam fel.
Ha vendégek jöttek, ha vendégségben voltunk, a vonaton ültem, de még a templomban is a nőket figyeltem. Talán így lettem ilyen, amilyen, vagyis, hogy nem a szőke, barna, sovány, fiatal, vagy érett nőt szeretem, hanem a nőt. Határozottan és bátran állítom: minden nőben meglehet találni azt, ami el tud bűvölni, varázsolni és persze legfőképpen fel tud izgatni mint férfit, tűzbe tud hozni és akkor már nem az számít hányas a lába, és milyen alakúak a mellei.
Persze azért valahol igaza van Regős Matyinak is, aki nem a józanságáról volt híres, hiszen tíz éves kora óta ivott emberesen, szóval ő mondta egyszer, amikor egy igen csúnya és részeg nővel múlatta az idejét kedvenc helyén a kocsmában. Valaki feltette neki a kérdést, hogy tud egy ilyen ronda nővel ágyba bújni, mire ő vizenyős, felismerhetetlen fókuszú tekintettel kivillantotta két első megmaradt fogát és nagy önbizalommal ezt válaszolta: "Na látod, ehhez kell ám a jó f. aranyapám".
Szóval ebben is lehet valami, de én - már csak szerénységből is - kitartok amellett, hogy minden nőben ott az a varázs, ami meg tudja szédíteni a férfit.
Ezt a varázst szagolhattam én ki hatévesen és szerencsém volt, óriási szerencsém, mert ott lakott nem messze tőlünk az az asszony, akinek a titkok megismerésében sokat köszönhetek.
Kórósiné, Rozi néni volt ez az asszony és tőlünk kétháznyira lakott. Negyven év körüli, igen takaros és a körülményekhez, az akkori viszonyokhoz képest csinos asszony. Szabad szájú, amivel bizony elérte, hogy a környékbeli öregasszonyok hányták a keresztet rendesen, ha egy kis beszélgetésre megálltak a házuk előtt. Nekem viszont pont ez volt a szerencsém, mert bizony Rozi néni nem kertelt, nem szépítgette a dolgokat, úgy mondta bele az igazat az ember képébe, hogy attól a hideg is kirázta.
Ezért aztán nem örvendett túl nagy népszerűségnek, legalábbis ami az asszonyokat illeti, mert bizony a férfiak... azok nagyon szerették, vagy szerették volna, mert Rozi néninek férje volt. Igaz úgy húsz évvel idősebb, az is igaz, hogy nem sok vizet zavart a házban, de mégis csak volt. Erről akkortájt én nem nagyon tudtam és nem is érdekelt volna, még ha tudom is.
A kapcsolatunk - ami hosszú évekig tartott - úgy kezdődött, hogy valami miatt átküldött nagyanyám, aki nem volt egy szomszédolós típus, de mindenkit mindig jó szívvel látott. Hogy pontosan miért azt már nem tudom és nem is érdekes, a lényeg az, hogy egyből egymásra találtunk. Behívott és ribizli szörppel kínált, ami már kitűnő alapnak ígérkezett egy jó kis bizalmas beszélgetéshez, aztán észrevettem, hogy Rozi néni nem keni el a dolgokat, felnőttként kezel, és úgy is válaszol, hát nekibátorodtam.
Az akkoriban falun slágerkérdésnek számító "aztán szeretőd van-e már" kérdést vártam, ami csak nem akart előjönni, hát rásegítettem egy kicsit.
- Rozi néni meg se kérdezi, hogy van-e már szeretőm?
Az asszony, harsogó nevetésbe tört ki. Majd leesett a székről.
- Dehogynem kérdezem, mondjad fiam, van-e már szeretőd?
- Még nincs - válaszoltam egy kicsit meglepődve a nevetésén.
Ha lehet, még jobban nevetett
- Hát akkor mi a fenének kellet megkérdeznem, hogy van-e - törölgette a szemeit.
- Azért, hogy megmondjam miért nincs.
Meghökkent.
- Na fene, aztán miért nincs?
- Hát mer még nem sikerült megtudnom a titkot.
- A titkot? Miféle titkot? - komolyodott el.
- Azt, ami a lányok szoknyája alatt van.
Rozi néni ismét nevetni kezdett, de most már egészen másképpen. A nevetése kedves volt és sokat sejtető, aztán megfogta kezem magához ölelt szorosan, úgy, hogy a fejem beszorult két hatalmas kemény keble közé.
- Ó hát csak ez a baj? Hát ezt elárulom én neked, ha akarod.
A szívem a torkomban kalapált, olyan izgatott lettem.
- Elárulja - futott végig az agyamon - végre valaki elárulja, nem kiabál rám, hogy nincs semmiféle titok, meg, hogy ne ilyeneken törjem a fejem. Hát mégis van valami titok, tudtam én....és a Rozi néni elárulja!
És a Rozi néni elárulta. Igaz nem akkor, nem úgy ahogyan én képzeltem, de az igazi titkot tőle tudtam meg. Egy negyven éves falusi asszonytól, aki hat elemit járt és soha nem volt gyereke. Tőle tudtam meg mindent, amit tudnom kellett és elmondhatom, azóta sem olvastam olyan könyvet, ami szebben, okosabban és jobban leírta volna azt amit én tőle hallottam.
Nem csoda, hogy nekem a legjobb barátom lett és minden időmet vele töltöttem, amikor csak tehettem. Kedves és türelmes volt velem és úgy mondta el azt a bizonyos titkot, hogy észre sem vettem.
Amikor megtudtam, hogy az a bizonyos titok nem olyan, amit csak úgy egyik pillanatról a másikra el lehet árulni, illetve meg lehet tudni, egy kicsit csalódtam, ez a csalódás azonban nem volt súlyos és már a következő találkozáskor kihevertem. Rozi néni kiváló társnak bizonyult, és úgy vettem észre, ő is élvezte a kapcsolatunkat.
A férje mogorva, magának való ember volt, állandóan zsörtölődött, a féltékenységével üldözte, okkal, vagy ok nélkül, de folyamatosan. Engem sem nézett jó szemmel, nem is szeretett, igaz én sem őt.
Több éves kapcsolatunk alatt, sok érdekes eset történt velem, amelyek esetleg kínosak is lehettek volna, ha nem Rozi néni, hanem egy másik nő van az ő helyében. De ő egyszerűen és következmények nélkül oldotta meg a leg kínosabb helyzetet is.
Úgy nyolc éves lehettem, amikor a kukoricára felfutott babot segítettem neki leszedni nagy serényen és persze közben beszélgettünk. Mint már említettem igen csinos és formás asszony volt, és nem hagyta, hogy a falusi élet megkoptassa, amit a természet megadott, mindig tiszta és rendes ruhában járt.
Arról már nem ő tehetett, hogy ez a tiszta és rendes ruha nem mindig győzte eltakarni gömbölyded idomait és minden alkalommal, amikor a kosarat arrébb tette és lehajolt a gyönyörűen telt és feszes keblei ki ki kandikáltak a könnyű nyári ruhából. Szerencsére belemelegedett, a munkába, nem nagyon törődött vele és velem se - talán nem is gondolta mennyire izgatja a fantáziámat.
Éreztem én, hogy a rövid nadrágom elöl egy kicsit feszesebb, mint máskor, de fogalmam sem volt mitől és azt sem tudtam mitől lesz egyre érdekesebb az a bizonyos ruha. Aztán egyszer túl feltűnően bámulhattam, mert megállt egy pillanatra, végigmért és elmosolyodott. Aztán mielőtt bármit tehettem volna, a lábam közé nyúlt, finoman megfogta kukimat, majd felnevetett, de a nevetésében volt valami elismerés és csodálkozás is.
- Nocsak, miből lesz a cserebogár? Csak nem ágaskodik a farkincája a kis kandúrnak?
Ritkán fordult elő velem, hogy nem tudtam valamire válaszolni, de most nem nagyon értettem mi történt. Észrevette a zavaromat, megsimogatta a fejem és megkérdezte.
- Mond csak, máskor is előfordult már, hogy felállt a kukid, ha ilyent láttál? - és egy pillanatra széthúzta ruháját.
- Hogy micsodám állt fel? - dadogtam értetlenül.
- A kukid, amit itt hordasz. - azzal megint a lábaim közé nyúlt.
Értetlenül és zavartan húztam be a hasam, hogy belássak a nadrágomba és tényleg. Nem akartam hinni a szememnek, a fütyülöm kétszer akkora volt, mint máskor. Biztosan látszott rajtam menyire megrémültem, mert ismét csak megsimogatott, fogta a kosarat és elindultunk a ház felé.
A kert végén aztán leültünk a nagy körtefa alá egy üres méhkaptárra és elmagyarázta, miért áll föl a fiúk kukija és hogy általában mit szoktak vele tenni. Azt egy kicsit furcsállta, hogy velem már most megesett mindez, de szerinte ebben sincs semmi különös, csak egyelőre maradjon ez a mi titkunk, ne nagyon feszegessem sehol, majd mindennek eljön az ideje.
Rengeteg kérdésem lett volna még, de leintett, hogy csak sorjában és ne akarjak mindent egy nap megtudni. Igaza lehetett, mert az is sok volt és alig tudtam elaludni, annyi minden kavargott a fejemben.
Sok mindent megmagyarázott az, amit aznap hallottam, de még több kérdést vetett fel. Teljesen természetesen beszélt az egészről, nem mondta, hogy ez disznó dolog, meg hogy fúj, erről nem illik beszélni, csak most tudom igazán, mennyi hálával tartozom neki mindezért.
Később, amikor a velem egykorú fiúk között felvetettem ezt a témát, úgy néztek rám, mintha loptam volna valamit és látszott, fogalmuk sincs az egészről.
Rozi néni azonban egy kicsit óvatosabb lett velem. Jobban ügyelt a gombokra a ruháján és jobban odafigyelt, meddig ér a szoknyája.
Néha azonban megfeledkezett magáról. Így volt ez akkor is, amikor megkért, segítsek neki rendet rakni az ól padláson, mert már akkora a rumli odafönt, hogy föl se lehet menni.
Megbeszéltük, ő leadogatja, ami nem kell, én pedig lehordom a kis falépcsőn. Elindult fölfelé, én pedig rögtön utána. Ahogy felnéztem, majdnem leszédültem a látványtól. Teljesen beláttam a szoknyája alá és ő még be is hajolt a padlásra, hogy helyet csináljon magának. Furcsa melegség öntött el és nem tudtam levenni a szemem róla.
A baj csak az volt, hogy Lajos bácsi a férje mindezt végig nézte a verandáról és egy kicsit sem tetszett neki. Oda is kiabált egy idő után.
- Gyere már le arról a létráról asszony! A gyerek belát a szoknyád alá nem veszed észre?
Rozi néni nagy nehezen kibujt a padlásról és lenézett.
- Had lessen, ő legalább kíváncsi rá mi van alatta - kiabált vissza, nevetve.
- Na, te meg menj hátrébb egy kicsit, amíg bemászok. - Szólt rám szelíden.
Nem nagyon volt kedvem, hátrébb lépni, de azért hátráltam vagy három centit, és közben mérges voltam az öregre, amiért így belepancsolt a véletlen szerencsémbe.
Rozi néni aztán elmondta, hogy nem igen illik leskelődni, az ember úgyis meglát mindent, ha eljön az ideje. - Ha eljön az ideje - ezt már annyiszor hallottam, de hát mikor jön már el ezeknek az ideje?
- Ne félj, tudni fogod! - biztatott - tudni fogod, hogy eljött az ideje csak légy türelmes.
Arcomat a tenyere közé fogta és komolyan a szemembe nézet.
- Ó te gyerek, születhettél volna egy kicsit előbb is, mind a kettőnknek jobb lett volna, nem adnálak másnak, de így... Nem is olyan sokára szétkapkodnak a lányok, és engem úgy elfelejtesz, mintha a világon se lennék, mert én már öregasszony leszek. Akkor már nem érdekel majd mi van a szoknyám alatt.
- És ha mégis érdekel? Akkor megmutatja?
- Meg hát, Te bolond - ütött a fejemre nevetve.
- És mikor? - Firtattam makacsul.
- Majd ha húsz éves leszel. - nevetett.
És ennyiben maradtunk ő talán akkor ott, nem gondolta komolyan, de én.... Én igen.
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva: