Azta, ma fodrásznál voltam. Történelmi pillanat. Elképzeltem, hogy az itthon festett, Naptól szalmaszőkére szívott hajamba mézes, karamelles melírcsíkokat festetek. Így dobva szerény külsőmön.
A fodrászlány (eddig csak a fiúkat nyírta), amikor elkészült a művével azt mondta, hogy jó-jó, de ő még egyszer nekifutna, festene még bele, mert nem elég csíkos.
Csak lestem.. mikor??? most?? ...mennem kell, jajaj....
Szerdán reggel, korán, amikor a dér még a pázsiton ül. Csak nekem, csak az én kedvemért, hogy szép legyek napfelkeltére.
Teljesen meghatódtam. ÉS mindezt a ma kifizetett díj ellenében.
Ritkán találkozik az ember olyan szakival, aki ha nem elégedett a művével, belátja, a maxomumra törekszik, nem alkuszik.