Mélyen vagyok. Egyre mélyebben vagyok. Mindig egyre mélyebbre kerülök. Ahogy kifele próbálok kavircolni a lehangoltságomból, egyre mélyebbre sodródom... Nem tudom, mi lesz itt... Le kell írnom, ki kell kiabálnom magamból, mert elegem van, hogy mindenki elvárja, hogy akkor mosolyogni tessék, amiért van egy ilyen csodálatos gyerekem... Persze, hogy csodálatos, gyönyörűszép, okos, ügyes, meg minden - én meg depressziós vagyok, ez kurvára nem zavar senkit? Senkit nem zavar. Én ma már mindenkivel perlekedtem egy sort, az égiektől elkezdve a fiamig. Elegem van... Nem akarom most bemondani az unalmast, de tartok tőle, hogy bemondom... Szegény kicsi fiam... Nem nagyon tehet róla, hogy fogzik (hacsak arról nem, hogy ettől meg hisztisebb lett, akármit csináltam), meg arról sem, hogy az a vacak szar überfos babakaja darabos, és rámömlött, én meg robbantam, mint a bomba... aztán az egészet bebasztam a hűtőbe, hogy majd később megeszi... mert persze hogy fuldokolni kezdett tőle a szerencsétlen, bennem meg pumpa fel, hogy a büdös mindenit (ez a szépített változat, a kocsis nem beszél úgy, mint ahogy mostanában én)... Elegem van a jópofiból, elismerem, hogy nagyon jó dolgunk van, de nem mondom, hogy ma nem akartam felkötni magam a körtefára... Még egyáltalán nem biztos, hogy nem is fogom megtenni... Huhuhh... De kurvára elegem van mindenből.