Bánt, amikor kaját kell kidobnom.
Pedig én egy igazi újrahasznosító vagyok, és nem amiatt a klasszikus kétforintos anekdota miatt, hanem azért, mert azt gondolom, ételt kidobni egyszerűen bűn.
A rosszullét kerülget, amikor a kukázó hajléktalanokra gondolok, vagy ha eszembe jutnak az afrikai, éhező gyerekek, de nem csak ők, a felnőttek is.
Felháborít a tengerbe öntött élelmiszer, az inkább mázsaszámra elrohasztott zölgség, a disznők elé lökött krumpli, amikor vannak emberek, akik egyszerűen éhesek.
És ez nem is csak egy meglepő, enyhe érzés a gyomrukban, mondjuk a főétkezések előtt, hanem mardosó létforma.
Régebben olyan helyen laktunk, ahol emberséges csomagokat készíthettem a kukásnak, külön adagokat porciózhattam a kutyáknak, etethettem a kóbor macskákat.
Ma már azonban nem tudom kinek adni azt, ami nálunk feleslegessé vált.
Ezért mindig kicsit iszonyodom magamtól, amikor mondjuk a tegnapi galuskát a szemétbe kaparom, mert a gyereknek már nem adhatom, én meg mondjuk diétázom.
Őrület. Én diézátom, más meg éhes...