Az 1 hónap várakozás még két vizsgálattal telt el. Nekem el kellett mennem egy nőgyógyászhoz, aki megcsinálta a rákszűrés, feltett egy csomó kérdést, amire már nem emlékszem, és kitöltött egy A/4-es űrlapszerüséget. Amikor az egy hónap letelik, akkor kell ezért is visszajönnöm. A második vizsgálat egy szájhigiéniai vizsgálat volt. Itt tudtam meg, hogy a szájban olyan baktériumok keletkezhetnek, amik a szervezetbe jutva, meddőséget okozhatnak. Na ez új! A vizsgálat végeztével elmentem az eredményekért, mert pont lejárt az egy hónap. Éppen indultak volna már haza, de még megkeresték az eredményeinket, hogy ne kelljen már mégegyszer visszamennem. Na ekkor ért az első trauma. Ugye mi 100 %-ig bizonyosak voltunk abban, hogy az égvilágon semmi bajunk nem lehet. Miért is lenne? Mind a ketten szigorúan vesszük a hűséget és védekezést amikor lehet. A már említett középkorú hölgy közölte velem, hogy a hemoglobin szintem nagyon alacsony. Mi van??? Én őszintén bevallom, hogy tök hülye vagyok az orvosi kifejezésekhez, főleg ha pánik roham tör rám minden rossz hír hallatán, még gondolkodni sem tudok. Meg kérdeztem a hölyet hogy ez mit jelent (még visszafojtva a kifakadásomat), a válasz ugyan az volt. 'Nagyon alacsony a hemoglobinszintje'. Persze ezt mind olyan drámai fejjel mondta el, mintha egy brazil sorozat egyik szereplője lenne. Ja és még hozzátette a hatás kedvéért, hogy ez bizony nagyon súlyos probléma, és keressem fel a háziorvosomat amilyen gyorsan csak lehet. A sok papírral és a maradék életkedvemmel ami nem sok maradt, elindultam hazafelé. A sarokig jutottam el, amikor kitörtem. Kb. olyan hisztérikus és kétségbeesett sírás tört rám, ami 8 éves koromban lehetett utoljára. Azt elmondanám, hogy nem vagyok egy szívbajos, ez a hír mégis úgy ért, hogy nem tudtam a hisztit visszafojtani. Amikor kicsit alábbhagyott, felhívtam a páromat és elmondtam neki mi történt. Persze amit értett belőle, mert mondanom sem kell, hogy amikor meghallottam a hangát, újabb kitörés következett. A buszon ülve már jobban voltam. Egész úton az járt a fejemben, hogy mi a fene lehet ez? Persze aztán eszembejutott és mások később meg is erősítettek a "tudományomban" (ami az orvosi kifelyezések világában ez ki is merült), hogy tök egyszerűen csak vérszegény vagyok, ami vastablettákkal és vérképzőkkel kezelhető és a terhességet ez nem gátolja. Azért másnap elmentem a háziorvosomhoz, aki nagyon kedves volt, és elküldött a kerületi ESZTK-ba vérvételre. A kedvem visszatért, és már csak nevettem a hülye kitöréseimen. A vérvételen mindent megvizsgáltak: Aids, Hepatitis A-B, Clamidia, stb. Négy hetet kellett várnom a beigért kettő helyett. Éppen a munkahelyemen voltam a számítógép előtt, amikor jött a háziorvosomtól egy telefon, hogy be kéne mennem, mert nincs túl jó híre. A hír az volt, hogy Clamidiám van. Persze ez megint egy olyan dolog, amit csak a TV reklámokból ismertem, és hogy meddőséget okoz a nőknél, nincs semmilyen előjele és ha időben nem veszik észre, akkor annyi a gyereknek. A monitor elhomályosodott előttem, forgott velem a szoba és csak arra tudtam gondolni, hogy bűnös vagyok és hogy hogy mondom ezt meg a férjemnek, és hogy őt is megfertőztem, meg ilyenek. A főnökömmel beszéltem, és hazaengedett szerencsére. A könnyeim patakokban folyt. Gyalog mentem haza, mert képtelen voltam emberek közé menni. A 40 perces út óráknak tüntek. A férjemet most is felhívtam, és valahogyan el tudtam mondani neki a dolgot. És ez is bizonyítja azt a kijelentésemet hogy ő tökéletes, mert a hír hallatán a büdös kurvázás helyett csak annyit mondott: 'Nincs semmi baj Drágám, ezt is megoldjuk, biztos nem komoly és majd mind a ketten együtt járunk majd a kezelésre. Nyugodj meg'. Na félreértés ne essék, nem csaltam meg soha és nem is tervezem. Nem az a fajta nők közé tartozom. Mint már említettem, volt egy elég rossz kapcsolatom, amiben a pasi nem a hűséges fajta volt. Előfordult egyszer-kétszer, hogy nem védekeztünk. Persze akkor még sejtésem sem volt hogy nem bízhatok meg benne. Az én hibám az, hogy amikor kiderültek a turpisságai, nem mentem el kivizsgáltatni magam. Hazudnék ha azt mondanám hogy nem fordult meg a fejemben az is, hogy a férjem járt mellékvágányon. Persze ez a gondolat nem volt beszéd tárgya. Visszatértem a háziorvosomhoz, teljesen összetörten és a sírásoktól kissé már kimerülten. A doki elmondta hogy a Clamidiának két változata van, az egyik ami nem nemi úton terjed, hanem cseppfertőzéssel és tüdőgyulladáshoz vezethet, a másik pedig nemi úton terjedő és meddőséget okoz. Szerinte ez az előbbi változat, de hozzá tette, hogy ez nem az ő szakterülete, és hogy menjek el a tüdőgondozóba. Hát mit mondjak. Nem lettem boldogabb. Szorongva és minden rosszra számítva elmentem ismét a helyi ESZTK-ba a tüdőgondozóba. 1 óra várakozás után bejutottam, ahol a tüdőgyógyász professzor tudatta velem, hogy ez bizony a nemi úton terjedő dolog, és hogy az én orvosom miért mond hülyeségeket. Elküldött a nőgyógyászatra. Mivel pénzem nem volt és már a végére akartam járni a dolognak, úgy döntöttem helyben elintézem a dolgokat, és a saját nőgyógyászom helyett az éppen ügyeletest választottam. Ami életem egyik legnagyobb hülyesége volt. A fickóról, mert orvosnak nem nevezném, olyan szinten sugárzott a munkaundor és a nagyképűség vegyesen, ami még bunkósággal és durvasággal volt megfűszerezve, hogy azt szavakba foglalni még én sem tudom. Itt megkaptam a magamét rendesen. A fickó tuti kurvának nézett, és teljesen porig alázott. A lényeg az, hogy a vizsgálat után dőlt belőlem a vér. Szóltam, hogy legalább egy papírtörlőt adjanak, a nővérke jóindulatánál fogva, hozzá is jutottam egyhez. Nekem eddig még egy vizsgálat sem volt fájdalmas, de itt volt benne egy kis részem. Igazából a megaláztatotság volt az, amit rosszul viseltem. Hazafelé a villamosról egy megállót tudtam menni. Le kellett szálnom, mert nem bírtam ki sírás nélkül. Otthon a párom kérdezte hogy mi volt, de csak annyit mondtam neki, hogy csak megvizsgáltak és megcsinálták a Clamidia tesztet és állítólag két hét múlva mehetek érte. Nem mondtam meg neki a történteket, mert nem vagyok benne biztos, hogy tudta volna magát türtőztetni. Így is nehezen viselte hogy férfi volt a nőgyógyász. Egy heti szótlanság után (ami nálam bajt jelez) kiszedte belőlem. Most mondjam a reakciót? Szerencsére a gyilkosságról le tudtam beszélni. Nem mentem vissza többé oda. Négy hét múlva betelefonáltam az eredmény miatt, ami nem volt értékelhető és hogy menjek vissza és megcsinálják újra. Ezt nem gondolják komolyan, hogy én oda beteszem mégegyszer a lábam!- mondtam a hölgynek a telefonban, aki szegény nem tehetett semmiről. Persze bocsánatot kértem tőle, de nem részleteztem az idulatom okát.
Most zárom soraimat, holnap újra írok.