Helló! Megint itt vagyok. Szóval a az egész úgy kezdődött, hogy a baráti társaságban az egyik pár bejelentette, hogy babát vár. Mondanom sem kell, hogy én küszködtem a gombócokkal a torkomban. Már évek óta bennem van a vágy egy baba után, de mostanra ez a vágy már eléggé kiélesedett. A párom eddig nem foglalkozott vele, mert mint tudjuk a pasiknál ez később kapcsol be. Persze mindíg vannak kivételek. Alig vártam hogy hazamenjünk, és a fürdőszobát magamra zárva kisírjam magam. Egy tipp. Ha nem akarod, hogy a párod észrevegye hogy sírtál, fürödj meg, legalább 100x mosd meg az arcod, és tegyél fel arcpakolást+ 1-1 uborkaszeletet a szemedre. Mire ezek a dolgok lekerülnek az arcodról, nyoma sem lesz a sírásnak. Csak ezen a napon volt egy kis probléma. Mivel lelkitársak vagyunk, persze, hogy észrevette rajtam. Lazán ennyit mondott (a végén persze elcsuklott a hangja): 'Asszem gyereket akarok'. Na itt már nem volt szükségem arra, hogy praktikákhoz folyamodjam. Sírtam ami belefért. Ettől a naptól kezdve nem védekeztünk. Én gyógyszert sosem szedtem, így maradt az óvszer. Ezt kb. 3-4 hónapig tartott, annak reményében, hogy persze azonnal teherbe fogok esni. Természetesen ez nem így lett, különben most teljesen másról írnék. Szóval. Amikor csak tudtam, az internetet bújtam, és minden cikket elolvastam a meddőséggel kapcsolatban. Egy újabb baráti összejövetelen (persze a rohadt gombóc ilyenkor mindíg kiújjult a torkomban), az egyik pár, akinek már van gyereke, elmesélte, hogy két évig nekik sem jött össze. Megemlítették azt is, hogy persze minden követ megmozgattak amit csak lehetett. Amit megjegyeztem ebből, az egy családtervező program fogalma volt, ami egyfolytában neonreklámként lebegett a szemem előtt (persze csak az én okos kis fejemben). Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a megoldás a problémánkra és mindenképpen részt kell vennünk ebben az egészben. Megbeszéltük , és közös beleegyezéssel kértem időpontot májusban, és kaptam augusztusra. Mint ez lenni szokott, simán beleéltük magunkat, hogy fél év múlva már tervezhetjük a pici szobáját. Neveket nézegettünk, stb. Minden olyan dologgal foglalkoztunk, amire mások azt mondták, hogy ne csináljátok és ne éljétek bele magatokat. Eljött a nagy nap. Elmentünk a szervezethez. Azt tudni kell, hogy az itt dolgozók szülészek, nőgyógyászok, ápolónők, védőnők. A váróterem televolt gyerekfényképekkel. Nehogy a haverom a gombóc otthon maradjon. Bementünk a rendelőbe. Egy középkorú hölgy ült az íróasztal mögött. Felvette az adatainkat, adott egy csomó beutalót, és tanácsokat osztogatott. Azt persze hozzátette, hogy igazából nekünk még nincs ott keresnivalónk, mert egy év próbálkozás után foglalkoznak csak párokkal. Na mindegy. Egy hónap múlva kellett visszamenünk vérvételre és a páromnak kellett leadnia kisfickókat egy üvegben. Na ezt elmesélem! Nem tudom hogy a többi pasi hogy van ezzel, de az én párom nem tud reggel 6 órakór parancsra produkálni. Megpróbáltuk, mert nagyon elszántak voltunk. Előszőr nem sikerült, aztán elvonult a fürdőbe és elintézte egymaga a dolgot. Máskor ezt zokon venném, de most még sajnáltam is egy kicsit. A kisfickók szállítása filmbeillő volt. A hőmérsékletüknek, testmelegnek kellett lennie, amit úgy oldottunk meg, hogy lazábbra vettem az övemet és beszorítottam a hasamhoz. Kiakartunk állni az autóval, az óra közben ketyeget, mert fél órán belül a város másik felén kellett lennünk, amikor egy munkásbrigád a kocsifeljárónk előtt parkolt, benne egy úriemberrel. Mondtuk neki, hogy legyen szíves álljon el az útból, mert ki kéne álljunk az autóval. A válasz az volt, hogy nincs nála a kulcs, kérjük el az utca végén dolgozó kollégátol. Na itt kezdett elmenni a kishajó. A hasamhoz szorított üveggel, elsiettem a sarokig, hogy szóljak a kollégának. Végre odaértem, amikor azt mondta, hogy a másik utcában a brigád másik felénél van a kulcs. Itt kezdtem kicsit kiborulni. Visszanéztem az autóra, amikor látom hogy az én drágám nem várt tovább, és az autóban ülő emberrel arrébb tolták az autót. Indulhattam vissza. Ez is csak velünk történhet meg. Elment 10 percünk erre a hülyeségre. Talán ez volt az első jele annak, amire egyikünk sem számított. Végül odaértünk időben, persze nem 50 km/órás sebességgel. A váróban még két pár várakozott. Elég nyúzottak és fáradtak lehettek. Most már tudom hogy igazából már minden reményt feladtak. Mi persze jól éreztük magunkat a kis fickókat szorongatva. Dőltek a hülyébbnél hülyébb poénok. Aztán sorra kerültünk és lecsapolták a vérünket. 1 hónap múlva megyek vissza az eredményért.
Most be kell fejeznem. Holnap folytatom.