Ezt álmodtam:
Ült és bámult ki a fejéből. Nincs ebben semmi újdonság, mindig ez van. Ül az ablakkal szemben, úgy képzeli el a fejét, mint egy fura, sötét barlangot. Ahogy belül járkál, látja a szürke, megfoghatatlanul lágy és mégis hihetetlenül élő és rugalmas masszát, amit furcsa nyálkás vörösség vesz körül. Szinte látja orra eltömődött barlangjait, az ideiglenes zöld dombokat, halovány, végeláthatatlan nyálkafolyamokat. Azt gondolta, koponyája valahogy így nézhet ki belülről. A szemei gúvatag gömbök, csak kívülről nézve szép és szalonképes. Belülről valójában puffatag, robbanásra kész, mint az a sósvízi tüskés hal, amit minden tengerparti bazárban árulnak kimeredt szemmel, felfuvalkodva, mint egy sértődött grófnő, tele tüskével, a végzet döbbenetteli valóságával a tekintetében. A hal már éppen felfújta magát, amikor…És ennyi volt.
Azt gondolta, a szeme is ilyen lehet, főleg az agyából nézve, ilyen döbbent, puffatag, végítéletszerű.
Bámult ki az ablakon. Semmi kedve nem volt itt lenni. Persze az itt az mindig viszonylagos. Mihez képest itt? A mindenhez? Semmihez? Igen, talán leginkább a semmihez.
A szomszéd panelban meglátta a nőt. Legfeljebb húsz méter lehetett közöttük, amúgy meg az örökkévalóság. Ó, a megkaphatatlan asszony.
A melltartóját csatolta éppen. Össze! A francba! Már megint lemaradt! Pedig látta már százszor. Na jó, talán annyiszor még nem, de több tucatszor már biztosan, amint az asszony fáradt melleit a melltartóba igazította. Ilyenkor a keze mindig a sliccére tévedt. Pedig az asszony, a nő nem volt fiatal. Valószínűleg már bőven túl lehetett a negyvenen, talán úgy negyvenöt-hat lehetett, de ő mégis beindult, amikor meglátta ezt a mozdulatot. Amikor ez az idősödő nő begyömöszöli a mellét a melltartóba.
A nő elment dolgozni. Mindig ilyenkor járt. Egykor öltözött, negyed kettőkor indult, valószínűleg kettőkor kezdhetett. Talán ápolónő, vagy varrodás.
Amikor elment, megszűnt a világ. Ott ült az ablakban az összes huszonnyolc évével és nem tudott vele mit kezdeni.
Arra gondolt, hogy mi lenne, ha elmenne. Elhúzna. A jó büdös francba. Nem látná senki, elindulna, ha kérdeznék azt mondaná, hogy leugrom kenyérért.
Leugrom. Ezen jót röhögött. Ő és az ugrás. A tizedikről.
De miért is ne? Miért is ne ugorhatna egy nagyot? Azt mondják az úszók, nagy levegő és ugrás! Miért is ne lehetne így bármit megcsinálni?
Elmenni. Elhúzni. Kiszabadítani a lelket. Kirángatni a testből, ahol már oly unottan és oly nagyon jól elvan? Kiugrani a tizedikről, kiugrani magunkból?
Ült az ablak előtt és bámult ki a fejéből. Lerakta a távcsövet, már hiába nézte a nő lakását.
Csöngettek. Begombolta sliccét, és a bejárati ajtóhoz gördült. Ez a hülye kerekesszék már megint megakadt a küszöbben. Csak a postás volt. Miközben átvette a küldeményt, arra gondolt, hogy mi lenne, ha elhúzna a jó büdös francba.