Utazás, az első
2005.09.11.

Annyira felemelő és drámai, hogy ma is csak könnyes szemmel tudok arra a kis emberre gondolni Mongóliában, aki egykor én voltam. Vizet hordtam, családom volt és egy szamaram, akit túlcsorduló szeretettel társamnak fogadtam a köves, sziklás utakon.

Pénzt kaptam a vízért, fizettem a gyógyszerért, ami az anyósomnak kellett. Védekeztem a farkasok ellen, eltemettem az anyóst.

Egy nap újra elindultam és, hogy hamarabb megjárjam a forrást, egy ismeretlen rövidebb úton mentem...

Belezuhantam egy árokba, kövek estek rám....meghaltam annak tudatában, hogy gondoskodtam a családomról..

Kiszállva anyósom fejfáján el tudtam olvasni, hogy 1721-ben született...többet nem...mentegetőztem, hogy tanulatlan vagyok.

Annyira átéltem az identitásomat, hogy sírtam, amikor megéreztem hol vagyok. Végignézve magamon egy pici, szinte gnóm ember voltam. Rövid lábakkal, a fű a vállamat verte, a pénzes bugyellárisom meg a térdem alatt..

Látom a jurtát, amiben éltem, a szamáron átvetett víztartót, valami állat gyomra, tömlőszerű..

A hegyeket, a feleségem fekete, tömör copfját, mindent..............