Kedves György!
Még nagyon friss az esemény, és ezért még nagyon aggódom Kérdésem az lenne, hogy indokolt-e az aggódásom,vagy végre nyugodt lehetek? Lányom kisfiát már 9 hónapja mi neveltük.Már születése óta is többet velünk volt, mint otthon.Most kértem a lányomat, hogy a kisfiút vegye magához. Ő sok dologra hivatkozik, és ez neki nem tetszik.Igazán nem is akarta. Mi már nem vagyunk fiatalok, és azt gondoltam,hogy talán már rádöbben a lányom,hogy mégis mellette a helye.Aggódom, mert pánikra hivatkozva a lányom alig két nap után úgy gondolta, hogy mégis csak jobb lenne, ha még legalább egy évig mi nevelnénk.Most a kisfiú második osztályos. Aggódom, mert szinte rettegek attól,hogy mikor fogja bejelenteni, hogy mégsem akarja nevelni. Csak a káosz és zűrzavar az életünk a párommal. Egyenlőre még reménykedni sem tudok,hogy végre nyugalmunk lehet. A kis unokát imádjuk, és ő is nagyon szeretett velünk lenni. Most olyan érzésem van,hogy lehet, hogy a kicsi is azt érzi,hogy eldobtam magamtól. A választ előre is köszönöm, egy
aggódó nagymama.