|
|
Dobiné Olasz-Papp NóraBaba-mama kapcsolati- és pszichológiai tanácsadóElérhetőségeim: Honlap: http://www.dobinenora.hu http://www.valaszkeszszulok.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Doktornő!
Már pár hónapja fordultam Önhöz, akkor nagyon megnyugtatott és erőt adott a válasza, de most megint gondban vagyok:
Vegyespáros ikreim most 19 hónaposak és úgy érzem, hogy teljes gázzal belevetették magukat a hiszti-korszakba. Elolvastam sokféle anyagot hiszti-dackorszak témaköben, de a gyakorlati hasznosíthatóságukat nem nagyon látom, (biztos az én hibám). Mivel két gyerekről van szó, én nem mindig tudom őket úgy megölelgetni, magamhoz szorítani, netán fizikailag kivenni az adott helyzetből, mintha csak egy gyerek lenne: pl. kitör a hiszti az evésnél, ha a hisztizőt kezdem pátyolgatni, a másik is rákezd, mert az ő etetését pedig abbahagytam.
Úgy azonosítottam, hogy alapvetően 3 ok miatt tör ki a hiszti 1. önnön korlátaik miatt (valamit nem tudnak megcsinálni, amit szeretnének - pl. a küszöbön nem tudják áthúzni a dömpert) 2. egymás miatt (az egyik elveszi a másiktól a dolgokat, vagy fellöki, ennek kárvallotja az esetek 90%-ban a kislányom, így ez rá sokkal inkább jellemző) 3. miattam (valamit nem engedek meg (pl. konyhaszekrény-ajtó csapkodását, vagy asztalra való felmászást - ez a tipus inkább a kisfiamra jellemzőbb, bár újabban a kislány is rákapott a rosszalkodás ízére).
A hisztik intenzitása változó, a földrevetős, toporzékolóstól a nyafogásig terjed. Az én számomra a nyafogás az elviselhetetlenebb (erről kérdeztem korábban is), mert az gyakorlatilag folyamatosan képes tartani. A földrevetős általában nem tart 1 percig sem. Tudom, hogy a szakirodalom nem javasolja, de az ilyen hisztinél simán otthagyom az illetőt, ha látja, hogy a másik gyerekkel mással foglalkozunk, haladéktalanul abba szokta hagyni. Az erre az esetre javasolt maciölelés nálunk éppen ellenkező hatást vált ki, még idegesebbek lesznek tőle.
A helyzetet még fokozza az Ön által is egy másik kérdezőnek leírt újraközeledési krízis, ami a kislányomra jellemző, most mint egy kismajom csimpaszkodik rajtam, ha éppen olyan kedve van. Ilyenkor letenni elég nehéz, mert abból hiszti van. Földre veti magát és lilulásig nem vesz levegőt.
Kérem, adjon tanácsot, mit tegyek, hogy a hisztik mennyisége valahogy csökkenjen, mert estére annyi feszültség gyűlik össze bennem, hogy csak számolom vissza az órákat, amikor végre ágyba mennek. Nem szeretnék így élni, mert ez senkinek sem jó. Általában estére már eljutok arra szintre, hogy én is csak kiabálni tudok, azt, hogy ELÉG! Nyugtatóra pedig nem szeretnék rászokni:(
Elnézést kérek, a hosszadalmas levélért, nagyon el vagyok keseredve....
Nagyon köszönöm válaszát előre is!
Mester Monika
Már pár hónapja fordultam Önhöz, akkor nagyon megnyugtatott és erőt adott a válasza, de most megint gondban vagyok:
Vegyespáros ikreim most 19 hónaposak és úgy érzem, hogy teljes gázzal belevetették magukat a hiszti-korszakba. Elolvastam sokféle anyagot hiszti-dackorszak témaköben, de a gyakorlati hasznosíthatóságukat nem nagyon látom, (biztos az én hibám). Mivel két gyerekről van szó, én nem mindig tudom őket úgy megölelgetni, magamhoz szorítani, netán fizikailag kivenni az adott helyzetből, mintha csak egy gyerek lenne: pl. kitör a hiszti az evésnél, ha a hisztizőt kezdem pátyolgatni, a másik is rákezd, mert az ő etetését pedig abbahagytam.
Úgy azonosítottam, hogy alapvetően 3 ok miatt tör ki a hiszti 1. önnön korlátaik miatt (valamit nem tudnak megcsinálni, amit szeretnének - pl. a küszöbön nem tudják áthúzni a dömpert) 2. egymás miatt (az egyik elveszi a másiktól a dolgokat, vagy fellöki, ennek kárvallotja az esetek 90%-ban a kislányom, így ez rá sokkal inkább jellemző) 3. miattam (valamit nem engedek meg (pl. konyhaszekrény-ajtó csapkodását, vagy asztalra való felmászást - ez a tipus inkább a kisfiamra jellemzőbb, bár újabban a kislány is rákapott a rosszalkodás ízére).
A hisztik intenzitása változó, a földrevetős, toporzékolóstól a nyafogásig terjed. Az én számomra a nyafogás az elviselhetetlenebb (erről kérdeztem korábban is), mert az gyakorlatilag folyamatosan képes tartani. A földrevetős általában nem tart 1 percig sem. Tudom, hogy a szakirodalom nem javasolja, de az ilyen hisztinél simán otthagyom az illetőt, ha látja, hogy a másik gyerekkel mással foglalkozunk, haladéktalanul abba szokta hagyni. Az erre az esetre javasolt maciölelés nálunk éppen ellenkező hatást vált ki, még idegesebbek lesznek tőle.
A helyzetet még fokozza az Ön által is egy másik kérdezőnek leírt újraközeledési krízis, ami a kislányomra jellemző, most mint egy kismajom csimpaszkodik rajtam, ha éppen olyan kedve van. Ilyenkor letenni elég nehéz, mert abból hiszti van. Földre veti magát és lilulásig nem vesz levegőt.
Kérem, adjon tanácsot, mit tegyek, hogy a hisztik mennyisége valahogy csökkenjen, mert estére annyi feszültség gyűlik össze bennem, hogy csak számolom vissza az órákat, amikor végre ágyba mennek. Nem szeretnék így élni, mert ez senkinek sem jó. Általában estére már eljutok arra szintre, hogy én is csak kiabálni tudok, azt, hogy ELÉG! Nyugtatóra pedig nem szeretnék rászokni:(
Elnézést kérek, a hosszadalmas levélért, nagyon el vagyok keseredve....
Nagyon köszönöm válaszát előre is!
Mester Monika
Kedves Mónika!
Igen, egy újabb korszak, újabb fejlődési szakasz újabb kérdéseket, nehézségeket vethet fel.
Egy gyermekkel sem könnyű mindig ez a 1,5 éves kor körüli időszak, kettő gyerkőccel pedig nehezebb lehet.
Amit éreztem soraiból, hogy nagyon igyekszik azon, hogy ne legyenek konfliktusok, szeretne elkerülni minden olyan helyzetet, ami nyafogáshoz vagy egyéb kitörésekhez vezethet. És ebben fárad el talán, hogy próbál előttük járni egy lépéssel, hátha megelőzheti a "bajt". Pedig a konfliktusok, az Ön által nagyon jól megfigyelt és leírt okok hozzátartoznak az élethez. Teljesen normális dolog, hogy egy 1,5 éves gyerek "kiakad" azon, ha valamit nem sikerül úgy véghez vinnie, ahogy fejben eldöntötte. Természetes és jogos a düh ilyenkor. Az is normális, hogy közben ezekkel az érzésekkel egyedül megbirkózni nehéz és hangot fognak annak adni, hogy valami épp nem jó, valami nehézség támadt. Megoldani sem kell feltétlenül a problémát helyettük, nagyon sok esetben elég az értő és érző jelenlét! Visszatükrözni, elmondani nekik a saját szavaival, amit lát rajtuk.
És közben az is természetes, hogy iszonyú nehéz és sok energiát igénylő kétfelé figyelni, koncentrálni. De higgye el, a gyerekeinek Ön úgy jó, ahogy van! Ön is önmagukért szereti őket, ők is úgy fogadják el Önt, ahogy van. Mivel épp abban a korban vannak, mikor arról is sok mintát és példát kapnak, hogyan küzdünk meg és oldjuk meg konfliktusainkat, hogyan állunk nehézségeinkhez, Önnek is remek lehetőség arra, hogy megvizsgálja, milyen eszközei vannak a készletében.
Nem kell mindig mindent tökéletesen megoldania! A hibázás, türelem elvesztése, stb.épp úgy normális, mint a kívánt ellenpólus. A gyerekek számára fontos, hogy szülei önazonosak legyenek, tehát nyugodtan fújhat visszavonulót vagy mondhatja gyerekeinek, hogy Önnek ez a szituáció most sok.
Nem csodálom, hogy a könyvekből szerzett információk csak félsikert hoztak, mert bár inspirálóak lehetnek az ötletek és megerősítést is nyújthatnak, azért a családjukra jellemző egyediséget nem tudják száz százalékosan megragadni, nincs mindenkire, egységesen ráhúzható recept.
Az elkeseredettsége, kimerültsége talán abból eredhet, hogy úgy érzi, az Ön hibája a sok hiszti, hogy Ön nem elég ezekhez a szituációkhoz, túl nőttek a problémák Önön. Pedig a gyermekei reakciói életkoruknak megfelelőnek tűnik, az Ön reakciói pedig az Ön intenzív érzelmi reakcióit mutatja, ami szintén normális, hisz nem vagyunk robotok.
Tehát általános receptet én sem tudok ajánlani, azt viszont tudom javasolni, hogy próbáljon a jelenben maradni, a jelenben lévő "itt és most"-ot megragadni. Hisz vannak aktuális szituációk és élethelyzetek, amikre akkor, abban a pillanatban reagálunk. Ha utólag úgy érezzük, nem volt helyes a reakció, bocsánatot kérhetünk a gyerektől, aki nagyon sokat tanul ebből is: pl. hogy hibázhatunk, de nem megjavíthatatlan semmi, hibákkal együtt fogadjuk el egymást és a végén újra egymásra találunk, hisz összességében a szeretet vezérel és tart minket össze. De az aktuális dühöm nem írja felül mély szeretetemet a gyerekem felé.
Az értő figyelem és jelenlét sokszor valóban nagyobb segítség, mint gondolnánk. Elég erőt ad az, hogy a gyerek tudja, érzi, megértik és elfogadják aktuális fájdalmát, érzelmi frusztrációját, hogy rá koncentrálnak és nem a problémára! Az idő múlásával pedig ezek a jelenlétek inspirálják őket arra, hogy találjanak saját megoldást a problémáikra.
Igen, kétségkívül vannak ilyen "húzósabb" időszakok a nevelésben, gondoskodásban, de ezek is átmeneti szakaszok, ám egyben- minden szempontból- nagyon értékes időszakok is ezek. Nyugtató helyett nyugtassa a tudat, hogy ez nem egyirányú küzdés, Önök mindannyian hatnak egymásra, oda-vissza és mindannyian benne vannak ebben az intenzív kapcsolatban. És mindannyian úgy jók, ahogy vannak!
Könyvajánló:
- Kell a gyereknek a korlát
- Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje
- Testvérek féltékenység nélkül
Remélem, tudtam segíteni!
Üdvözlettel:
Igen, egy újabb korszak, újabb fejlődési szakasz újabb kérdéseket, nehézségeket vethet fel.
Egy gyermekkel sem könnyű mindig ez a 1,5 éves kor körüli időszak, kettő gyerkőccel pedig nehezebb lehet.
Amit éreztem soraiból, hogy nagyon igyekszik azon, hogy ne legyenek konfliktusok, szeretne elkerülni minden olyan helyzetet, ami nyafogáshoz vagy egyéb kitörésekhez vezethet. És ebben fárad el talán, hogy próbál előttük járni egy lépéssel, hátha megelőzheti a "bajt". Pedig a konfliktusok, az Ön által nagyon jól megfigyelt és leírt okok hozzátartoznak az élethez. Teljesen normális dolog, hogy egy 1,5 éves gyerek "kiakad" azon, ha valamit nem sikerül úgy véghez vinnie, ahogy fejben eldöntötte. Természetes és jogos a düh ilyenkor. Az is normális, hogy közben ezekkel az érzésekkel egyedül megbirkózni nehéz és hangot fognak annak adni, hogy valami épp nem jó, valami nehézség támadt. Megoldani sem kell feltétlenül a problémát helyettük, nagyon sok esetben elég az értő és érző jelenlét! Visszatükrözni, elmondani nekik a saját szavaival, amit lát rajtuk.
És közben az is természetes, hogy iszonyú nehéz és sok energiát igénylő kétfelé figyelni, koncentrálni. De higgye el, a gyerekeinek Ön úgy jó, ahogy van! Ön is önmagukért szereti őket, ők is úgy fogadják el Önt, ahogy van. Mivel épp abban a korban vannak, mikor arról is sok mintát és példát kapnak, hogyan küzdünk meg és oldjuk meg konfliktusainkat, hogyan állunk nehézségeinkhez, Önnek is remek lehetőség arra, hogy megvizsgálja, milyen eszközei vannak a készletében.
Nem kell mindig mindent tökéletesen megoldania! A hibázás, türelem elvesztése, stb.épp úgy normális, mint a kívánt ellenpólus. A gyerekek számára fontos, hogy szülei önazonosak legyenek, tehát nyugodtan fújhat visszavonulót vagy mondhatja gyerekeinek, hogy Önnek ez a szituáció most sok.
Nem csodálom, hogy a könyvekből szerzett információk csak félsikert hoztak, mert bár inspirálóak lehetnek az ötletek és megerősítést is nyújthatnak, azért a családjukra jellemző egyediséget nem tudják száz százalékosan megragadni, nincs mindenkire, egységesen ráhúzható recept.
Az elkeseredettsége, kimerültsége talán abból eredhet, hogy úgy érzi, az Ön hibája a sok hiszti, hogy Ön nem elég ezekhez a szituációkhoz, túl nőttek a problémák Önön. Pedig a gyermekei reakciói életkoruknak megfelelőnek tűnik, az Ön reakciói pedig az Ön intenzív érzelmi reakcióit mutatja, ami szintén normális, hisz nem vagyunk robotok.
Tehát általános receptet én sem tudok ajánlani, azt viszont tudom javasolni, hogy próbáljon a jelenben maradni, a jelenben lévő "itt és most"-ot megragadni. Hisz vannak aktuális szituációk és élethelyzetek, amikre akkor, abban a pillanatban reagálunk. Ha utólag úgy érezzük, nem volt helyes a reakció, bocsánatot kérhetünk a gyerektől, aki nagyon sokat tanul ebből is: pl. hogy hibázhatunk, de nem megjavíthatatlan semmi, hibákkal együtt fogadjuk el egymást és a végén újra egymásra találunk, hisz összességében a szeretet vezérel és tart minket össze. De az aktuális dühöm nem írja felül mély szeretetemet a gyerekem felé.
Az értő figyelem és jelenlét sokszor valóban nagyobb segítség, mint gondolnánk. Elég erőt ad az, hogy a gyerek tudja, érzi, megértik és elfogadják aktuális fájdalmát, érzelmi frusztrációját, hogy rá koncentrálnak és nem a problémára! Az idő múlásával pedig ezek a jelenlétek inspirálják őket arra, hogy találjanak saját megoldást a problémáikra.
Igen, kétségkívül vannak ilyen "húzósabb" időszakok a nevelésben, gondoskodásban, de ezek is átmeneti szakaszok, ám egyben- minden szempontból- nagyon értékes időszakok is ezek. Nyugtató helyett nyugtassa a tudat, hogy ez nem egyirányú küzdés, Önök mindannyian hatnak egymásra, oda-vissza és mindannyian benne vannak ebben az intenzív kapcsolatban. És mindannyian úgy jók, ahogy vannak!
Könyvajánló:
- Kell a gyereknek a korlát
- Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje
- Testvérek féltékenység nélkül
Remélem, tudtam segíteni!
Üdvözlettel:
Dobiné Olasz-Papp Nóra
2014. 04. 23. 22:33
Olvasói értékelés: 5 / 5
.jpg){kind=small}
