Kedves Gizella!
Édesanyám volt a jobbik felem. Ez év januárjában gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Június 20-án elment. Ez a fél év maga volt a pokol, bár így utólag - magam sem értem miért -, mégis valószínűtlenül rövidnek tűnik. Igazán fel sem fogtam mi történik körülöttem. Csak zajlott.... ment a küzdelem, lemondtak róla, én mégsem hagytam, addig mentem, míg találtam egy sebészt aki vállalta. A világ minden "csodaszerét" megvásároltam, gondolván majd ez megmenti az én drága jó anyukámat. Aztán minden ellenkezésem ellenére felvett egy kemot. És a szövődményeibe belehalt. Az összes csonvelejét kiirtotta az a mocskos szer. És én vittem be a kórházba akkor reggel! Ha nem teszem, még mindig élne. Nem lett volna szabad odavinnem! Műtét után (kivették az egész gyomrát) egy héttel már vajas kenyeret evett! És ez az egy kemo teljesen hazavágta! Felvette, másnap elkezdett hányni. És ez ment 8 álló héten keresztül. Lefogyott 30 kilóra és én tehetetlenül néztem. Átvittem másik kórházba, mindent megtettek érte ő mégis elment. Pedig megígértem Neki hogy hazaviszem. Azt mondta, hogy még nem akar meghalni. És én megígértem neki, hogy nem hagyom elmenni! És mégis amikor haldoklott én mondtam, hogy menjen. És hallgatott rám. Délután bent voltunk nála, már nem volt magánál, de szép volt, nagyon szép... kisimult volt és csendes. Fogtam a kezét és csendben, könnyek nélkül búcsúztam. Aztán este egy nagy szúrást éreztem a szívemben, mint amikor a bordáid közé szorul a levegő. Ránéztem az órára, 8 óra 10 volt. Akkor még nem tudtam, de abban a percben ment el. És szólt nekem, jelzett, valami megpattant a szívemben. Mikor hívtak a kórházból már tudtam miért. Magam sem értettem, de hatalmas nyugalom szállt meg. Mindent én intéztem, a bátyám teljesen használhatatlan volt. A temetést, a hagyatékot, anyuka ruháinak összepakolását, mindent. És nem sírtam. Néha-néha elérzékenyültem, de nem többre, mint könnybelábadt a szemem, valami gombóc szorított a torkomban, és pukk már el is múlt. Most azonban két napja szinte egyfolytában bőgök. Túl nagy rajtam a teher. Anyukám még a proszekturán volt, én már tumormarkerre mentem ugyanabba a kórházba. Négy pici gyerekem van, rájuk való tekintettel sem engedhettem szabadjára az érzéseimet, tartanom kell magam. De most két napja úgy érzem nem bírkózom meg a feladattal. Folyamatos fejfájásom van, ingerült vagyok. A férjem sem bír már elviselni, inkább a munkájába menekül, alig látom. Egyedül érzem magam. A gyerekek egész nap velem vannak, ne érts félre, imádom őket, de néha már úgy érzem nagyon elég! Apukám 82 éves, folyamatosan csak sír nekem a telefonba, megőrülök ettől is. Hogy mikor megyek már ki a temetőbe? Hogy lehetek én ilyen, hogy még egy szál virágot sem viszek az anyámnak? És pláne, hogy az unokákat miért nem viszem ki a temetőbe, anyu biztos örülne ha látná őket? Ettől a falnak megyek!Nem érzem szükségét a temetőbe menni! Anyukám nem ott van! Ő itt van velem, az ő ereje átszállt belém, különben már megbolondultam volna. Ha találkozol velem, nem mondod meg, hogy mekkora a fájdalmam. Mosolygok, teszem a dolgom, nem hordok feketét. Anyukámmal sokat beszélgettünk régen ezekről a dolgokról és tudom, hogy miként vélekedett. Ez furcsa, de úgy érzem, hogy amit teszek, az anyunak tetsző dolog. Bárhogy érzek, bárhogy cselekszem, minden az ő egyetértésével történik. Mondom, mi egyek voltunk! Nem érzek lelkiismeret furdalást azért hogy nem megyek ki a temetőbe. Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elvittem kemoterápiára! És hogy megígértem neki, hogy meggyógyul és hazaviszem a négy szerelme, az unokái közé!
Summázva a dolgokat, valami nagyon nem gömbölyű bennem, tudod, ott legbelül.... Kívülről teljesen hagyományos életet élek, mondhatni (ezt szégyellve írom le, remélem nem érted félre) anyukám hiánya nem akkora óriási mint gondoltam. Tehát a hétköznapokban megvagyok, de nincs perc, hogy ne gondolnék Rá. De valahogy mindig azt mondom magamnak, amikor elérzékenyülök, hogy nincs jogom hozzá, mert ez pusztán csak önzés, semmi más! Az én anyukám olyan helyen van, ami kimondhatatlanul jobb, mint amilyen élet itt várt volna Rá. Igen, de a négy unoka nagyon hiányozhat Neki. Ez fáj. Meg az, hogy megígértem hogy hazahozom és nem tettem, nem tehettem. Ha elképzelem Őt, mindig mosolyog. Soha sem azt az elgyötört 30 kilósra fogyott, kopasz kis madárkát látom, hanem az én mosolygós, nett, csodaszép édesanyámat. Azt amilyen volt. Nem azt amivé a betegség tette.
De mondom, valami nincs bennem rendben. Nem hiszem, hogy rendjén való az, hogy teljes életet vagyok képes élni, holott ezt régen el nem tudtam képzelni, hogy nem hiányzik annyira, mint kéne, hogy szívből tudok mosolyogni és szeretni, hogy fájdalom nélkül vagyok képes a fényképeit nézegetni, hogy fakír módjára intézem a hagyatékkal kapcsolatos ügyeket, hogy hordom a ruháit, és hogy szinte minden éjjel Vele álmodom. Ambivalens ez az egész. Napközben minden sima és rendezett, este ordítani tudnék a fájdalomtól. A bátyám gyászmunkája normális volt, ő sírt, vádolt, büntetett, haragudott, fájt. Én semmit. Egy nagy üresség, harag és fájdalom nélkül. És most elkezdődött valami ami aggaszt. Fáj a fejem, rossz a kedvem, türelmetlen vagyok és bosszús, megkeseredett és fáradt. Ez normális szerinted?
Bocsáss meg amiért ilyen hosszan raboltam az időd. De ez kikívánkozott belőlem. Még soha senkinek nem tártam fel ilyen részletesen az érzéseimet. Talán még magamnak sem....
Ölellek, és köszönöm a sok segítő szót amit sorstársaimnak adtál: Piroska

Kedves Gizella!
Édesanyám volt a jobbik felem. Ez év januárjában gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Június 20-án elment. Ez a fél év maga volt a pokol, bár így utólag - magam sem értem miért -, mégis valószínűtlenül rövidnek tűnik. Igazán fel sem fogtam mi történik körülöttem. Csak zajlott.... ment a küzdelem, lemondtak róla, én mégsem hagytam, addig mentem, míg találtam egy sebészt aki vállalta. A világ minden "csodaszerét" megvásároltam, gondolván majd ez megmenti az én drága jó anyukámat. Aztán minden ellenkezésem ellenére felvett egy kemot. És a szövődményeibe belehalt. Az összes csonvelejét kiirtotta az a mocskos szer. És én vittem be a kórházba akkor reggel! Ha nem teszem, még mindig élne. Nem lett volna szabad odavinnem! Műtét után (kivették az egész gyomrát) egy héttel már vajas kenyeret evett! És ez az egy kemo teljesen hazavágta! Felvette, másnap elkezdett hányni. És ez ment 8 álló héten keresztül. Lefogyott 30 kilóra és én tehetetlenül néztem. Átvittem másik kórházba, mindent megtettek érte ő mégis elment. Pedig megígértem Neki hogy hazaviszem. Azt mondta, hogy még nem akar meghalni. És én megígértem neki, hogy nem hagyom elmenni! És mégis amikor haldoklott én mondtam, hogy menjen. És hallgatott rám. Délután bent voltunk nála, már nem volt magánál, de szép volt, nagyon szép... kisimult volt és csendes. Fogtam a kezét és csendben, könnyek nélkül búcsúztam. Aztán este egy nagy szúrást éreztem a szívemben, mint amikor a bordáid közé szorul a levegő. Ránéztem az órára, 8 óra 10 volt. Akkor még nem tudtam, de abban a percben ment el. És szólt nekem, jelzett, valami megpattant a szívemben. Mikor hívtak a kórházból már tudtam miért. Magam sem értettem, de hatalmas nyugalom szállt meg. Mindent én intéztem, a bátyám teljesen használhatatlan volt. A temetést, a hagyatékot, anyuka ruháinak összepakolását, mindent. És nem sírtam. Néha-néha elérzékenyültem, de nem többre, mint könnybelábadt a szemem, valami gombóc szorított a torkomban, és pukk már el is múlt. Most azonban két napja szinte egyfolytában bőgök. Túl nagy rajtam a teher. Anyukám még a proszekturán volt, én már tumormarkerre mentem ugyanabba a kórházba. Négy pici gyerekem van, rájuk való tekintettel sem engedhettem szabadjára az érzéseimet, tartanom kell magam. De most két napja úgy érzem nem bírkózom meg a feladattal. Folyamatos fejfájásom van, ingerült vagyok. A férjem sem bír már elviselni, inkább a munkájába menekül, alig látom. Egyedül érzem magam. A gyerekek egész nap velem vannak, ne érts félre, imádom őket, de néha már úgy érzem nagyon elég! Apukám 82 éves, folyamatosan csak sír nekem a telefonba, megőrülök ettől is. Hogy mikor megyek már ki a temetőbe? Hogy lehetek én ilyen, hogy még egy szál virágot sem viszek az anyámnak? És pláne, hogy az unokákat miért nem viszem ki a temetőbe, anyu biztos örülne ha látná őket? Ettől a falnak megyek!Nem érzem szükségét a temetőbe menni! Anyukám nem ott van! Ő itt van velem, az ő ereje átszállt belém, különben már megbolondultam volna. Ha találkozol velem, nem mondod meg, hogy mekkora a fájdalmam. Mosolygok, teszem a dolgom, nem hordok feketét. Anyukámmal sokat beszélgettünk régen ezekről a dolgokról és tudom, hogy miként vélekedett. Ez furcsa, de úgy érzem, hogy amit teszek, az anyunak tetsző dolog. Bárhogy érzek, bárhogy cselekszem, minden az ő egyetértésével történik. Mondom, mi egyek voltunk! Nem érzek lelkiismeret furdalást azért hogy nem megyek ki a temetőbe. Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elvittem kemoterápiára! És hogy megígértem neki, hogy meggyógyul és hazaviszem a négy szerelme, az unokái közé!
Summázva a dolgokat, valami nagyon nem gömbölyű bennem, tudod, ott legbelül.... Kívülről teljesen hagyományos életet élek, mondhatni (ezt szégyellve írom le, remélem nem érted félre) anyukám hiánya nem akkora óriási mint gondoltam. Tehát a hétköznapokban megvagyok, de nincs perc, hogy ne gondolnék Rá. De valahogy mindig azt mondom magamnak, amikor elérzékenyülök, hogy nincs jogom hozzá, mert ez pusztán csak önzés, semmi más! Az én anyukám olyan helyen van, ami kimondhatatlanul jobb, mint amilyen élet itt várt volna Rá. Igen, de a négy unoka nagyon hiányozhat Neki. Ez fáj. Meg az, hogy megígértem hogy hazahozom és nem tettem, nem tehettem. Ha elképzelem Őt, mindig mosolyog. Soha sem azt az elgyötört 30 kilósra fogyott, kopasz kis madárkát látom, hanem az én mosolygós, nett, csodaszép édesanyámat. Azt amilyen volt. Nem azt amivé a betegség tette.
De mondom, valami nincs bennem rendben. Nem hiszem, hogy rendjén való az, hogy teljes életet vagyok képes élni, holott ezt régen el nem tudtam képzelni, hogy nem hiányzik annyira, mint kéne, hogy szívből tudok mosolyogni és szeretni, hogy fájdalom nélkül vagyok képes a fényképeit nézegetni, hogy fakír módjára intézem a hagyatékkal kapcsolatos ügyeket, hogy hordom a ruháit, és hogy szinte minden éjjel Vele álmodom. Ambivalens ez az egész. Napközben minden sima és rendezett, este ordítani tudnék a fájdalomtól. A bátyám gyászmunkája normális volt, ő sírt, vádolt, büntetett, haragudott, fájt. Én semmit. Egy nagy üresség, harag és fájdalom nélkül. És most elkezdődött valami ami aggaszt. Fáj a fejem, rossz a kedvem, türelmetlen vagyok és bosszús, megkeseredett és fáradt. Ez normális szerinted?
Bocsáss meg amiért ilyen hosszan raboltam az időd. De ez kikívánkozott belőlem. Még soha senkinek nem tártam fel ilyen részletesen az érzéseimet. Talán még magamnak sem....
Ölellek, és köszönöm a sok segítő szót amit sorstársaimnak adtál: Piroska