A kapcsolattartás hivatalos és remélhetőleg emberibb szabályozása hónapok óta "folyamatban van". Bár a kicsik alig emlékezhetnek a velünk töltött életidejükre, most is örömujjongással fogadnak. Amikor sürgetni akarjuk az ügyet, mindenhol tehetetlenül vonogatják a vállukat, hogy várjunk, várjunk, majd a bíróság fog dönteni. Pedig az idő nagyon lényeges lenne, hiszen 3 éves korig a legsérülékenyebb egy kisgyermek! Mégis néha úgy tűnik, szinte hibának róják föl, hogy gyerekeinket követeljük!
Kicsit részletesebben történetünk a következő: 2007-2008-ban egyetemista fiatalokként kitaláltuk azt, hogy önellátásból élő filozófia-falut alapítunk és a Nyugatosokhoz hasonló gondolkodókört hozunk létre. Miután ezeket a témákat internetes levelezőlistával, országos szintű ismerkedéssel, az élő-falvak körüljárásával és nomád túrázással körbejártuk, megpróbáltuk megvalósítani. Ebből az lett, hogy a férjem és én kiköltöztünk egy közművek nélküli présházba az erdőbe Szentbékkálla mellett, amit saját kézi erőből felújítottunk, veteményest csináltunk, megismertük az erdei vadnövényeket, kecskét, csacsit, tyúkot tartottunk. Az egyetemre járás abbamaradt, amit szüleink "kissé" kifogásoltak. Barátaink - sajnos(?) - nem voltak elég naivak ahhoz, hogy kövessenek, így ketten maradtunk. 2008. márciusában összeházasodtunk és megfogant első kisfiunk. Terhességem 8. hónapjában a védőnő megijedt, hogy még rendbehozott házacskánk sem lesz megfelelő a csecsemőfogadásra, ezért írt egy eltúlzott jelentést a padlózott, festett, dupla-ablakos, cserépkályhával fűthető szoba, csempeborítású, gáztűzhellyel és teatűzhellyel felszerelt, csapos kannákkal, mosdótállal ellátott konyha, hűtésre használt pince és félkész tetőtér felépítésű házunkról, ami szerint nyirkos pincében lakunk és nincs még fűtésünk sem, rongyszőnyeg lóg az ajtófélfán megfogni a hideget. Megemlítette azt is, hogy hatósági bejelentés szerint az állataink éheznek. Erről határozatban állapította végül meg az állatorvos, hogy nem igaz, jó kondícióban vannak. Az is vádpont volt ellenünk, hogy erdőben talált csontokat kifestve díszeket készítettünk... Minderre a jegyző, aki a helyszínen nem járt, szüleink egyetértésével megfenyegetett, ha nem költözünk, nem adják oda a gyereket a kórházban szüléskor.
Nyilván elköltöztünk, de teljesen összetört bennünk a világ. Újságcikkek is voltak rólunk (Nők Lapja, Veszprém megyei Napló). Bár a hatóságoknak igazuk volt, hogy kezdetleges, nomád körülményeink közt nehéz lett volna a babafogadás, de nem lett volna lehetetlen. Mivel nem adták meg az esélyt, hogy magunktól jöjjünk rá, ez az élet fölöslegesen és hosszútávon szinte tarthatatlanul nehéz, az ügy tovább gyűrűzött és kudarcunkba torkollt. Szentbékkállán nem volt ott olyan vészes a helyzet, hogy baja esett volna egy nagy szeretettel várt, tervezett babának és ha pár hónap alatt magunktól adjuk fel ideáinkat, akkor még nem vesztünk volna teljesen össze szüleinkkel és lelkesedésünk kiölése nélkül hátrálhattunk volna ki életünk túlzásaiból. Így viszont lehetőséget nem kaptunk a próbára és belekényszeríttettünk egy számunkra merő megalkuvásnak érzett helyzetbe, amivel elindult egy végzetes lavina...
Hosszas hányattatás után a dél-alföldi Öttömös egy tanyájára kerültünk. Szüleim ajánlották, hogy vesznek nekünk tanyát és munkát biztosítanak férjemnek, ha részt vesz gilisztatenyésztési vállalkozásukban alkalmazottként. Örültünk a lehetőségnek, mert így megmarad a tanyasi életmód, háztáji gazdálkodás és kulturált körülmények, anyagi biztonság is adott lett volna. De szüleimmel a viszony rohamosan romlott. A házat nekünk túl modernül újították fel és sokkal nagyobb gazdálkodást vártak volna, mint amit mi terveztünk. Fenyegettek, hogy a munkaszerződés milyen nagy kötöttségekkel fog járni, ezért férjem azt mondta, csak akkor írja alá, ha megnézetheti előtte egy szakemberrel. Erre szüleim egyhónapos határidővel elküldtek közműves tanyájukról. Kál fiunk kb 8 hónapos volt, én terhes voltam a második gyerekkel. Férjem szüleivel is rosszban voltunk életmodellünk miatt, így onnét segítséget nem kérhettünk, ezért régi házunk eladásából kapkodva vettünk egy szintén öttömösi olcsó, gyönyörű, de közművek nélküli tanyát, amit szintén magunk újítottunk fel és ahol már két gyerekkel elkínlódtunk 2010. novemberéig. Akkor mind lelkileg, mind anyagilag összedőlt az életünk. Férjem félig beleőrült a helyzetbe, én is a kiborulás szélére kerültem. Gyerek-mennyországot és szülő-poklot éltünk.
Gyerekeinket nagy szeretetben, sok foglalkozással neveltük, egészségesen, jól fejlődtek. Kál 8,5 hónaposan járt, másfélévesen egy olyan bonyolult és összetett gyereknyelven és jelrendszerrel, mondókázással kommunikált, hogy erről még egy tanulmányt is írtam. Kétéves kora előtt rajzolt viszonylag felismerhetően, számolt tízig és ismerte a színeket. Rókus, kisebbik fiunk, 4 kg-os nagy babaként született, ezt a duciságot megőrizte, állandóan szopizott. 6 hónaposan már mászott, majd kb. 7 hónaposan felállt. Mindkét gyerekből sugárzott a kiegyensúlyozottság és boldogság, szinte mindig nevettek. Mi szülők minden energiánkat beléjük fektettük, hogy legalább nekik megadjuk azt az édenkerti boldogságot, amit mi kerestünk, majd vesztettünk el Szentbékkállán.
Csakhogy ez a helyzet nem tartható, főleg ha hozzátesszük, hogy ennyi foglalkozás mellett egy közművek nélküli háztartás két személlyel is alig ellátható. Kútból vízpumpálás, teatűzhelyen melegvíz forralás, gépesítés nélküli takarítás, főzés (gondoljunk bele, hogy milyen nehéz pépesített főzeléket előállítani turmix nélkül és mennyire nem lehet tárolni, ha csak a kút a hűtőnk) mellett nem futotta erőnkből még a kisgazdaságra sem, nemhogy pénzkereső munkára. Ez, miután tartalék pénzünk elfogyott, anyagi gondokhoz is vezetett. A családi pótlék, gyes és lakásfenntartási támogatás havi kb. 60 ezréből épphogy megéltünk. Tetézte ezt, hogy a csak babázás és házimunka felnőttek számára kissé börtön, és ha mindketten ezt csináltuk, egybemosódtak a férfi-női, anya-apa szerepek és szolgaivá süllyedtek. Gyermekeinknek és gyermekeinkben éltünk, miközben a szentbékkállai elűzetés miatt rettegtünk a hatóságoktól, pedig elfogadtak minket.
Aztán unokaláthatási pert indított ellenünk anyósom a gyámhivatalnál és kezdődtek a gyermekvédelmi ellenőrzések. Erre mi féltünk, hogy kifogást találnak, így még kifogásolhatóbb életmódba süppedtünk. Nőttek a lelki problémák, csökkent a kapacitás a háztartásra, gazdaságra, minden elhanyagolódott, csak gyerekeztünk és beszélgetéssel, írással próbáltuk megoldani életvezetési és pszichológiai problémáinkat. Aztán jött az összeomlás, szólni kellett a hatóságoknak. Problémáinkat a külvilág sajnos csak kosznak, családi konfliktusnak, bántalmazásnak és veszélyeztető mentális állapotnak tudta értelmezni.
A gyerekeket ideiglenesen elvették és az én szüleimhez helyezték, de mind a gyermekjólétis, mind a védőnő jelezte írásban is, hogy a gyerekeknek nem esett semmi baja, nagy szeretetben nevelkedtek, jól fejlettek, orvoshoz rendesen vittük őket, de most veszélyeztető helyzet kerekedett ki a fentiekből. Ezt a helyzetet elfogadtuk, mert megoldásfélét kínált a vészhelyzetben. Arról volt szó, visszakapjuk a kicsiket, amint mi, felnőttek rendbe jöttünk és normális életteret tudunk biztosítani.
2011. február végére rendeződtünk is, új életcélt találtunk, erdőkertesi közműves falusi házban lakunk, férjem dolgozik kertkarbantartóként, emellett folytatja majd egyetemi tanulmányait, én tanfolyamra járok, a ház tiszta, a zöldséges rendezett, kecskéink jól tejelnek, az apai nagycsaláddal jóban vagyunk (anyósommal csak az életmódunk miatt vitatkoztunk, míg az én szüleimmel a kezdetekhez visszanyúló személyes konfliktusaink vannak máig).
Ennek ellenére a Mórahalmi Gyámhivatal egyelőre nem változtat, márciusi határozatával bíróságra küldte az ügyet és fellebbezésnek sem adott helyt, még a kapcsolattartást sem szabályozta az elhelyezés óta, pedig a nagyszülők február óta alig engedik látni a gyerekeket, Rókus akkor még napi kétszeri szoptatását is megszakíttatták és minden találkozást erősen felügyelnek. A helyi gyermekjóléti szolgálat és önkormányzati gyámügyi felelős is mellettünk áll és jó környezettanulmányt írt rólunk.
A gyámhivatali tétlenség egyik fő oka feltehetően a szüleim, akik gondnokság alá helyezési pert indítottak ellenem skizofrénia indokával (pedig mindkettőnk orvosi papírjai kimondják, hogy kizárható nálunk a pszichózis) és a rendőrségen is feljelentettek kiskorú veszélyeztetéséért március végén, amikor már 4 hónapja nem is neveltem a gyerekeket és teljesen rendezetten éltem... Többek közt azt nyilatkozták a gyámhivatalnak, hogy felsőbbrendűségi nézeteket hirdetünk férjemmel, nem tudok sem főzni, sem gyereket fürdetni, nevelés helyett dzsungellakóként éltek a mindig koszos, elhanyagolt kicsik.
Szüleim, a mi általunk összehívatott pszichológus és mediátorok jelenlétében zajló beszélgetésre nem jöttek el, inkább többek előtt megtagadtak lányukként, erdőkertesi otthonunkat meg sem nézik, és van, hogy még heti egyszer sem engedik a találkozást fiainkkal. Azt terjesztik, hogy esztelen bolondokként az Európai Unión kívülre akarjuk szöktetni a gyerekeket... Szerintük anyósommal együtt sem vihetjük el a kicsiket például állatkertbe, mert anyósom sem megbízható felügyelő.
A gyámhivatal másik fő érve, hogy 2008-ban nem működtünk együtt a hatóságokkal. Pedig fenyegetésre elköltöztünk! Majd kiegyensúlyozott és egészséges gyerekeket neveltünk! Szerinte ez nem két összefüggő, de külön eset, hanem folyamatos folytatólagosság.
A Csongrád Megyei Kormányhivatal Gyámhivatalának hiába adott be még az ügyvédünk is kérelmet és papírokat, egyszerűen átnéznek a tényeken, elutasították a tárgyalástartást, a gyerekek érzelmi sérülését és az ehhez kapcsolódó állandó betegeskedését abszolút nem veszik figyelembe. Arra nem képesek, hogy legalább áthelyezzék a gyerekeket olyan családtaghoz, például anyósomhoz, aki emberségesebb kapcsolattartást engedne. Mindent a bíróságra hárítanak, nem véve észre, hogy az hivatalából adódóan elkerülhetetlenül lassú és kisgyerekek esetében az időtényező egy nagyon kiemelt pont.
Most persze, hogy háborgunk és nem fogadjuk el, hogy tönkretegyék gyerekeinket, lehet, hogy az együtt nem működés vádja fog érni minket, hiszen arra is ez volt a válasz, amikor Szentbékkálla után háborogtunk (bár akkor nem láttuk be, hogy van jogos is abban, amit mondanak, most viszont elismerjük, hogy a novemberi intézkedésre szükség volt, mindössze azt követeljük, hogy ne rögzítsék a múltat jelenként és állandóként).
De mit kellene vajon tennünk? Mit várnak? A gyereknevelésre alkalmas jó szülő vajon belenyugodna, hogy szeretett gyermekei egy másodperccel is tovább legyenek távol tőle a szükségesnél? Hogy keveset találkozhasson velük? Főleg, hogyha örömujjongással fogadják? Ha látszik rajtuk a sérülés? Ha kedvetlenek, ha fénytelen a szemük? Ha ilyen kicsiként is gyakran egyedül ülnek a hosszú rajzfilmek előtt? Ha látják, hogy fejlődésük nagyon lelassult? Ha a korábban egészséges kicsik gyakorta betegek? Létezik-e vajon megbocsátás? Büntethetnek-e ártatlan kicsinyeket? Feljelentgetheti-e büntetlenül édesszülő az édeslányát, unokái anyját? Nézheti-e ezt tétlenül a hatóság?
Jobb híján Egyszer volt egy Szentbékkálla... címen könyvet írtunk életünkből, hátha valakit érdekel a példázat...
Ért már a vád, ezért hozzátenném végszóként: a történet hiteles. Nem kitalált, provokatív mese. Hivatalos dokumentáció, fényképek, tanúk igazolhatják.
A cikksorozat további részei:
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 1. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 2. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 3. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 4. rész
Mégis kinek a gyereke? - a Nagymama története
Mégis kinek a gyereke? - több nézőpontból
Mégis kinek a gyereke? - az Apuka írása
A gyerekek törvényes képviselőinek kérésére a képeket eltávolítottuk a cikkből. (szerk.)
"Két hét után a nagyszülők beengedtek gyerekeinkhez. A gyerekek nagyon
örültek. De apósom kidobott minket
látogatás közben.
Kint játszottunk a kertben, oda nem szoktak utánunk jönni. Szokás
szerint Rókus elálmosodott, én édesapjaként szoktam ilyenkor kezemben
elaltatni.
Altatni kezdtem, már ellazult a kicsi, szeme lecsukódott. Ekkor
megjelent apósom.
-Adja ide azt a gyereket, még ennie kell! - mindig később szokott
félálomban felsírva már babakocsiba helyezve.
-Hozza ki a cumisüveget, már elkezdtem altatni, közben megitatom -
mondtam. Rókus eddigre természetesen már felnézett. Apósom jelezte,
hogy vinné be.
-Hagy vigyem be én, ilyenkor már nálam szeret elaludni.
-Ne szórakozzon velem! Adja ide azt a gyereket! - mordult rám és
kitépte a kezemből.
-Ne beszéljen velem ilyen bunkón!
-Tűnés kifele! Be ne tegyétek a lábatokat többet a házamba! - ezzel
apósom beviharzott a gyerekkel a konyhába etetni.
Mikor utána mentem a konyhába búcsúzásul megsimogatni Rókust, apósom
kezéből nagy, bánatos, értetlen szemekkel nézett rám. Apósom még
beszólt:
-Tűnjön! Büdös van a konyhában, ki kell szellőztetni!
Mikor köszöntem, hogy viszontlátásra!, azt felelte: soha!" - beszámoló
az édesapától.
Én az édesanya Kállal játszva csak azt láttam, édesapám kikapja Rókust
apja kezéből. Nem értettem, mi van.
Káka be akart menni inni. Megjelent 19 éves öcsém. Közölte menjünk
innen, nem itathatom meg Kákát. Kákát sírva vette ki a kezemből.
Ráadásul édesanyám sem volt ott - vásárolni ment - aki esetleg
pótolhatta volna személyemet. Káka tovább sírdogált felváltva
mondogatva, hogy anya itassa és hol a mama, majd csak annyit: Anya!
Mama! Anya! Mama!.
Öcsém kitessékelt Kákával a kezében. Káka már csak üveges szemekkel
nézett maga elé, sziát sem mondott, hozzászólásra nem reagált. A
kapuban meg akartam simogatni a fejét, mire öcsém arrébb rántotta.
Miért teheti ezt bárki ártatlan kisgyerekekkel?
Most hol a hatóság? Nálunk a gyerekek boldogok és egészségesek voltak,
csak eshetett volna bajuk. Most komolyan sérülnek és nem történik
semmi. Sőt lehetőség sincs tenni bármit. Annyit lehet, hogy az
ügyvédünk ír a gyámhivatalnak és a bíróságnak.
Mit tegyen ilyenkor egy anya?!
Mit tegyen egy feleség, ha a szülei üvöltenek vele, hogy vegye észre a
férje beteg és hagyja ott?
Mit tegyen egy gyermek, ha képtelen előfeltértelezgetésekkel állnak
szembe vele a szülei, amit arra alapoznak, hogy kamaszkorában hazudott
nekik, ezért mostmár mindig megbízhatatlan és gonosz?
Mit tegyen a gyerek, ha beszélgetéskor szülei nem is igen engedik
szóhoz jutni és kevés hozzászólásait is átértelmezik? Ha
bocsánatkérése szerintük hazugság?
Mit tegyen a feleség, ha megkéri anyósát, vele és férjével együtt
próbálják megbeszélni a helyzetet szüleivel, mire azok kirtagadják és
megtiltják a téma felhozatalát?
Mit tegyen a gyerek, ha szülei nem jönnek el pszichológussal közös
beszélgetésre sem?
Mit tegyen a gyerek, ha szülei anélkül, hogy meglátogatnák lakhelyén
azzal vádolják, hogy most is rendezetlenül él?
Mi tegyen, ha nem tud velük beszégetni?
Mit mond erre egy szakértő? Mert eddig a tanácsok nagyon jók: pontosan
a leírt mehanizmus oldotta meg a problémát az apai nagymamával: az
alapos elbeszélgetés. De mit lehet tenni a fentebb leírt hozzáállású
nagyszülők esetén? Hogy lehet ebből kivonni a kicsiket? Ennek semmi
köze már múlt beli hibákhoz és felelősségez, ez jelenbeli képtelen
valóság!
Sírok, ahogy írok. Mit csináljak? Hagyjam a gyerekeimet, inkább ne is
lássanak, csak ne lássák az ilyen veszekedéseket? Mint a bibliai
történetben, amikor a valódi anya nem hagyja széttépni a gyerekét,
inkább átengedi a hamis anyának?
Kérem, segítsen bárki, aki tud...!
Egy megjegyzés róla: ha 2009. tavaszán-nyarán(!) "bűzlő disznóól" lett volna szüleim tanyája, a gyermekvédelem nem 2010 őszén(!) avatkozott volna be. Egy baba, főleg utána nem egy újszülött és egy gyermekágyas asszony nem élhette volna túl a rajzó bogarak-rohadt étel egyvelegét, szerintem.
Következtetés: valaki óriásit hazudik! Célja valószínűleg az önigazolás hibái leplezésére...
De miért pont a nagyszülőket jelölte ki gyámnak, akik már láthatóan egyszer kudarcot vallottak a gyereknevelésben? Miért gondolják azt, hogy most - öreg fejjel - nem fogják ugyanúgy félrenevelni az unokákat, mint annak idején a lányukat?
Én csak a gyerekeket sajnálom...
Betti,
nagyon drukkolok neked, hogy minél előbb visszakapjátok a gyerekeket!
A gyámhivatalok működésével komoly gondok vannak, ezt számtalan példa igazolja, teljesen másféle esetek is. Elég annyi is, ha az egyik szülő meghal és a gyerek pénzt örököl, hogy ez a hivatal gátlástalanul belépjen, eltúlzott és nem segítő módon. Szóval nem csak a kivonulás a társadalomból a probléma, decens középosztályi életvitel mellett is ugyanúgy működik a hivatal. Ha az ügyetek nyilvánossága hozzájárul ahhoz, hogy ebben a hivatali működésben változzon valami, az segítene másokon a jövőben. Amikor majd túljuttok ezen, és rendeződik a helyzeted, felhasználhatod a nyilvánosságot erre. Ha már kiraktad az életedet a reflektorfénybe, mert rákényszerültél, ennek nagy hozadéka lehet még később. Ha megszólítod a többi szülőt, akik találkoztak valamilyen módon ennek a hivatalnak a nem optimális működésével, biztosan össze tudsz szedni egy társaságot, össze lehet gyűjteni eseteket, és el lehet kezdeni valami munkát egy jobb gyámhivatali rendszer kiépítéséhez. És ehhez olyan fókusz emberre van szükség, mint te. Benned eleve nagy hajtóerő van egy meglévő rendszert lebontani és helyette mást felépíteni, ezt mutatja a kivonulós életkísérlet. Ugyanezt a hajtóerőt, ami elsőre kudarcba vitt, másodjára sikerre viheted, és nagy jót tehetsz vele sok embernek, sokkal többet is annál, mint amit elsőre gondoltál a saját magatok privát boldogságáról. Közted és a szüleid között olyan értékrendi konfliktus feszül, ami nagy társadalmi kérdések lecsapódása is. De az is igaz, hogy ha téged nem ők neveltek volna, hanem mondjuk sokkal szegényebb sorban élő szülők, esélyed se lenne onnan tovább tekinteni és más értékeket érvényre juttatni. Egyelőre az ő oldalukon áll az erő, és ez most nagy szenvedést okoz neked, de ez vissza fog fordulni a te javadra, ebben biztos vagyok. Ne félj, a gyerekek jó anyagból vannak, beléjük tettétek az első időkben amit kellett, és ki fogják bírni épségben ezt a megpróbáltatást.
Szeretettel, Carissima
dzsoni5 | 2011. június 17. | 09:30:38
Személyesen ismerve őket, a környezetük hibáját ott látom, hogy nagyon sokan az őket ismerők közül teljesen félreértették a helyzetet. Itt nem a társadalom normái elleni romantikus lázadásról, vagy a természetbe való visszatérésről volt szó, hanem egyszerűen arról, hogy két lusta és igénytelen ember zavaros elvektől vezérelve olyan helyekre költözött, ahol (várakozásuk szerint) nem szólják őket meg azért, mert dzsuvások és felelőtlenek. Önfenntartásról szó sem volt, csak masszív szülői támogatással és a környező gyümölcsösök és hétvégi házak fosztogatásával sikerült fennmaradniuk úgy-ahogy. Sajnos sokan adták alájuk a lovat, hogy tulajdonképpen nekik van igazuk, és a szülők és a hatóságok eljárása a felháborító. Amikor hallottam, hogy jön a gyerek, én is szurkoltam nekik, azt gondolván, hogy ez csak magukhoz téríti őket, de egy személyes találkozás meggyőzött arról, hogy ez nem így van és nagy gáz lesz. Hát lett... Leckének ez durva, de ahogy látom, abból az ELTE-s körből, ahonnan ők kinőttek, jópár idealista arca kisebb lett a történetük végét látva.
http://moly.hu/konyvek/merai-magdolna-bubajos-nagyszulok
A fenti történetet ugyanis mintha csak a Mérai-könyv esetleírásai közül vették volna. (Mérainál francia példák vannak. A magyar fordítás sajnos csapnivaló.) A nagyszülő - valami gyermekkori trauma miatt - a saját gyereke ellen fordul, s amikor annak is gyerekei születnek, az unokák "túszul ejtésével" kínozza meg érzelmileg az anyát / apát, akit minden módon megpróbál negatív színben beállítani, szülői jogai gyakorlásában megakadályozni, rendszerint a gyermekvédelem asszisztenciájával.
Nem mondom, hogy a fenti eset csak erről szól (ehhéz tényleg túl kevés az információ), de nagyon erősen jelen van benne ez a Mérai-féle vonal is. Egy olvasást megér, hátha az itt részvevő felek egy picit tisztábban látják tőle a saját helyüket a konfliktusban. Kívánom, hogy rendeződjenek a dolgok: a nagyszülők járjanak el nagyszülőként (akiknek kisgyerekes gyerekeik vannak), a szülők lehessenek felelős (!) szülők (jelenleg ugyanis ez nem adatik meg nekik, a gyerekek pedig nevelkedhessenek szeretetben, boldogságban!!
HÁLát kéne adnia Bettikének, hogy ilyen szülei vannak...és munkaterápia sem ártana nekik, egy jó nagy atyai pofon mellé!
Úgyhogy a tanulásban (jódarabig) nem voltak lusták a jelek szerint. Talán másban sem:
"Sokáig titokban készültek a váltásra. Elhanyagolták az egyetemet, inkább pénzt gyűjtöttek: Bettina magántanítványokat vállalt, Zoltán diákmunkásnak állt. Hosszú ideig keresték azt a helyet, ahol maguk lehetnek"
"Azt ettük, amit megtermeltünk, meg amit öszszegyűjtöttünk. Volt három kecskénk, azok tejéből tejtermékeket készítettünk. "
A higiéniáról meg: nem lennék meglepve ha kiderülne,h valamelyik nagyszülő beteges rend- és tisztaságmániával rendelkezik. Amolyan "Monk" módra, egy kis szigorral fűszerezve.
másik hozzászólás:
"Aztán fokozatosan megváltozott a légkör, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tudósnak képeznek minket, hanem a munkaerőpiacon könnyen eladható diplomásnak."
Egy pillanatra én is megütköztem ezen a mondaton, de aztán, belegondolva, egyrész a geográfus szak kutatószakként van meghirdetve (gondolom). Másrészt pedig OKTV 11. helyezéssel azért okkal gondolhatott a srác kutatógeográfusi pályára.
Bettike azt szerette volna, hogy a szülei érett emberként felismerjék, meddig van szükség segítségre és milyen minőségűre. Azt szerette volna, hogy meghallgassák, miket tervez és építőleg szóljanak hozzá. Bettike boldog gyerekkora után további lelki támogatást kért. Megdöbbent, amikor anyagiasították és pénzszerűsítették. Most sem érti, miért a feltételezések lustaságról, lopásról, munkakerülésről, szökésről, pénzért kibékülésről. Ez nem Bettike világa, ez ellen lázadt. Nem értette ezeket, dacos lett és haragos, ezért ő sem viselkedett elég intelligensen. Mára lelkiismerete tiszta, mert megpróbálta, amit ő tudott. Lehet, hogy ez kevés, de egyelőre többre nem képes. A gyerekeit szeretné. Hiányoznak egymásnak. A gyerekeit szereti, a gyerekei szeretik őt.
Az érzelmi különbség minőségi eltérése a hozzászólásokban is látszik. Bettike nem káromkodik, Bettike tényekre hivatkozik, Bettike igyekszik elismerni hibáit, ha nem is ezt hangsúlyozza. Bettike gyerekeiről áradozik. Bettike annyit szeretne, hagyják élni. Bettike szüleinek a gyermekkori emlékeiben élő embereket tartja. Bettike sosem volt gonosz. Bettike egy érzelemgazdag, gyermekszerető, tanult ember.
Bettike rengeteget dolgozott az utóbbi években, többet, keményebben, mint jótanuló iskoláséveiben. Igaz, nem munkahelyen. Igaz így is bukás lett az eredmény. De rengeteget küszködött. Testileg, lelkileg. Rengeteget tanult is, szellemileg, fizikailag. Bettike megtanulta az őskori-középkori világot és a modernet is. Sokat tapasztalt. Jót és rosszat. Helyesen és helytelenül is viselkedett közben. Bettike magában hordja a szeretetet, amit környezete szélsőségesen reagál le: Bettikét vagy nagyon szeretik, vagy nagyon gyűlölik. Kevesekből vált ki közömbös, indulat nélküli érzést.
Bettike egy ember, aki tisztában van hibáival, jóságaival. Nem szereti, ha bárki csak az egyiket látja meg benne. Ez érzékeny pontja, ez ellen lázad most is. Szeretné, ha mindenki színesnek látná és felismerné benne az ösztönös emberi jóra való törekvést. Bettike se nem gonosz boszorkány, se nem jótündér. Bettike egy anya, aki már képes nemcsak lelkileg és szellemileg nevelni példásan gyerekeit, hanem testileg is jól el tudná látni őket. Ezért a jogáért és kötelezettségéért küzd. Úgy ahogy agy anyának tennie kell: mindent megtéve gyerekeiért akár mások megbántásával is. Anyának a gyerekei az elsők. Ezért nem érti szüleit.
Bettike férje, Zolika hasonlít Bettikére. Ezért választották egymást. Ezért küzd hasonlóan. Ezért viseltetnek róla is hasonló nézetekkel. Ketten egy pár, mint gyerekeik is ketten testvéri egészek.
Nagyon remélem, hogy a szülők mielőbb visszakapják a gyerekeiket és kívánom, hogy elég erősek legyenek ahhoz, hogy a világ szemétől távol úgy élhessenek és nevelhessék gyermekeiket, ahogy akarnak és boldogok tudnak lenni!
(Mi is sok tekintetben alternatív életet élünk és másképp neveljük gyermekeinket, mint az általánosan elfogadott).
Azt írja az adatlapján, hogy "az őszinteség a lényeg", az email címe pedig maria.bona@freemail.hu
Ezzel kapcsolatban kérdezném, Ön nem véletlenül Bóna Mária, azaz a nagymama? Mert akkor ugye az érintettség okán... Meg hát milyen őszinteség az ilyen rejtett őszinteség?
Ez ugyanaz, mint Szepeg Tibet, aki a cikk szerzője, ugye? És hát mindenki a maga lovát dícséri.
Felhasználónév: 741
E-mail: maria.bona@freemail.hu
A gyerekeknek jó helyük volt a szülőknél, ez kiderül a videókból - de egyébként is, hacsak a szülők nem drogosok és iszákosok, akkor a gyerekeknek a szüleiknél van a helyük!!!! Nem a nagyszülőknél. Amilyen gyorsan a hatóság intézkedni tudott, hogy a gyerekek máshol legyenek elhelyezve, elvárható lenne, hogy ugyanilyen gyorsasággal intézkedjenek akkor, amikor a körülmények helyreálltak.
Az, hogy egy család olyan korülmények között él, hogy nincs csatorna, folyóvíz egy tanyán, nem jelenti azt, hogy az nem jó környezet a gyerekeknek. Ugyan nézzünk már körül a világban, hogy milyen körülmények között él ma az emberek többsége, hol nőnek fel gyerekek!
Apám olyan házban nőtt fel, ahol szintén nem volt bekötve a víz, nem volt csatorna, pottyantós volt a wc, nagymamám mégis fel tudott nevelni így 8 gyereket, sőt, ezekben a "luxus körülményekben" élete végéig nem részesült.
Maximálisan megértem azt is, hogy a szülők a nyilvánosság felé fordultak. Igen, harcoljatok!!! A TI gyerekeitek, a TI boldogságotok, és ha a családotokra nem, remélhetőleg más emberek támogatására számíthattok!
Hány olyan család van, ahol a látszat szerint minden rendben van, közben meg a gyereket a tévé neveli.
Bármi is történt a múltban, ennél sokkal nagyobb tragédiák vannak az életben, igenis vissza kell adni a gyerekeket a szüleiknek!
A sors úgy döntött,hogy 5 évvel ezelőtt két ártatlan kisgyereket a Bíróság és a Gyámhivatal nekem ítélje. Akkoriban én nővér voltam egy elfekvő osztályon. A körélmények miatt egyik betegállományt a másikra írattam,hogy el tudjam látni az akkor 6 hónapos unokámat,és mert sok volt a tenni való részben Édesanyám is vigyázott rá vidéken. A többit nem részletezem mert iszonyat hosszú lenne leírni,csak azt szeretném elmondani ,hogy ha már a szülők látogatják és érdeklődnek a kicsik felé és ragaszkodnak hozzájuk és rendezték a körülményeiket, én visszaadnám a gyerekeket nekik ,pláne ha még a létfontosságú anyatejet is megvonták attól az ártatlan csöpségtől. A szülőkkel rendezném a kapcsolatot. De a kicsiknek mindenképpen ott a helyük a Édesszüleiknél méghozzá minél előbb. A videóból is látszik, hogy nagyon boldog kiegyensúlyozottak voltak a kicsik,tehát jó szüleik vannak, és mindent megadtak a gyerekeiknek. Ne bünetesse a Bíróság és a gyermekvédelmi hatóság a gyerekeket és adják minél előbb oda. A nagyszülők meg hagyják élni a gyerekeiket úgy ahogy ők jónak látják maguknak. A kicsik testi -lelki fejlődéséhez nélkülözhetetlen az édes szülői szeretet. Nagyon szorítok nekik ,hogy minél előbb rendeződjönek a sorsuk.
1. Aki szeretne másként létezni- önellátóként, természettel harmóniában élni, azt már minősítik.Ez nem jár gazdagsággal, rengeteg munka és erőfeszítés, mire rendben van egy ilyen porta.
2.A nagyszülői problémák sajnos nagyon sok családban vezetnek az őrület határáig. Bizonyítani bmit lehet és az ellenkezőjét is. A nagyszülőknek pedig-érdekes módon-sokkal jobban hisznek, mint a szülőknek alkalomadtán, különösen, ha jómódúak... így a nézőpont máris az ő szemszögükből állítódik.
3. Kisbabával, kisgyermekkel alpvetően lassabb és a megélheté szempontjából nehezebb az élet, hiszen az anya a gyermekre van hangolva- jó esetben, és az őigényei felülírják az anyagiak at. Ez így van és nem fordítva-tetszik vagy sem a hivataloknak vagy a jogszabály alkotóknnak.Ennek támogatottsága mutaatja egyébként, hol tart a világ s benne az ember szellemiek terén...
4. Azt gondolom, a családokat összetartó erő a, amit nem tanultunk meg felismerni és ápolni-épp a szüleink, nagyszüleink példáján! Viszályok, generációs trónkövetelések , rivalizálások, nem létező koncon marakodások, anyagi függőségek, zsarolások- ma ebből áll a családi kapcsolatok többsége. Oda-vissza. Hol vannak a bölcs öregek, az erős, bizakodó középkorúak és a tanulnivágyó, tisztelettudó ifjak?!
Gyermeket elvenni az anyjától abban az esetben szabad, ha az valóban veszélyezteti a kicsi testi-lelki-szellemi egészségét. Sajnos, ez megintcsak relatív-ki mit tart veszélyesnek... És mi alapján döntenek a gyám kiléte felett? Aki a saját gyermeke irányában ilyen módon lép fel, vajon mit adhat át az unokáknak??!!
3 gyermekes édesanya vagyok, tudom milyen gyermeket nevelni. A legkisebb 4 hónapos, tehát én sem alszom, napközben pedig alig van szusszanatni időm, de felelősséggel teszem a dolgom, mert ez az életem. Ha gyermekünk van, nem lehetünk felelőtlenek,meggondolatlanok.Nem takarózhatunk azzal, hogy "kerestük magunkat"... valószínűleg okkal vették el a gyermekeket, még kis hazánkban sem teszik ezt ok nélkül. Azt is értem, hogy közben a szülők felnőttek,magukra találtak. De azzal értek egyet -ezt már nem tudom, melyik cikkben olvastam- hogy teljen el egy kis idő, a szülők mutassák meg, hogy hosszútávú változáson mentek keresztül, és ekkor kerüljenek vissza a gyermekek egy biztonságos, stabil otthonba.
Ha ez sikerült, sok kitartást kívánok a jövőhöz.
Mert az is igaz, hogy mindenki megérdemli a második esélyt...
.jpg){kind=small}
