Hétköznapok mozgássérülten

Eszternek hívják. Sokáig nem tudtam hangosan kimondani, hogy a kislányom mozgássérült. Valahogy azzal, hogy kimondom: véglegessé teszem.

Attól a perctől kezdve, hogy képes voltam rá, megváltozott minden. Ez nagyon érdekes dolog. Mert miközben a lehető legkevesebbet szeretnél róla beszélni a környezetedtől elvárod, hogy adekváltan reagáljon dolgokra méghozzá a lehető leghamarabban a lehető legtermészetesebben. Tehát ne kelljen kérned, szólnod, figyelmet felhívni bizonyos dolgokért.

De nézzük ezt részleteiben. Miért is nem akarok róla beszélni? Én azt gondolom, hogy nekem, mint szülőnek hatalmas felelősségem van abban, hogy a gyerekben milyen belső attitüd alakul ki a saját mozgáskorlátozottságához viszonyulva. Magyarul hogyan fogalmazza ezt meg saját magában, hogyan éli meg és viszonyul hozzá. Hiszem, hogy nem szabad ezt betegségtudattal párosítani. Nem szabad a gyerekben nap, mint nap megerősítenem, hogy igen te beteg vagy.

Mert ehhez a szóhoz, hogy beteg - ebben a társadalomban semmi jó nem társul. Egyrészt elfogadtatom a gyerekkel a helyzetet ( ami részben cél, de nagyobb részben kikerülendő, hiszen a gyerek fejleszthető és igen is harcolnia kell saját magáért ) és később visszahallhatom tőle, hogy de anya én beteg vagyok – egyfajta kifogásként.

Másrészt pedig a másság itt kezdődik. Ő nem más, mint a másik két gyermekem. Nem látom másnak. Vannak dolgok, amikhez több időre van szüksége ( minden, ami a mozgással kapcsolatos ). Számomra ennyi. Mert, ha egy gyerek kb. két és fél perc alatt öltözik fel és mellette egy másik 10 perc alatt, akkor azt mondjuk: azért mert ő más? Szó sem lehet róla! Ugyan úgy megtudja csinálni, mert képes rá. Csak több idő kell neki. És ezt az időt nekem kell megadnom, később pedig ez kivetül a környezetére is.

De miért is írtam azt, hogy a tények kimondásával megváltozik minden? Valahogy úgy éltem meg, hogy onnantól fogva elvárás halmazok jelentek meg bennem a társadalommal szemben. Mondok egy példát: viszonylag kicsi 1300 fős településen lakunk. Itt mindenki tud a másikról mindent. Az információ terjedése jól működő hálózaton keresztül megy. Eszter mozgássérültsége hamar köztudottá vált. Nincs még egy hasonló helyzetben lévő gyermek a faluban. ( felnőtt van, de gyermek nincs ) Mégis minden egyes alaklommal megélem, hogy amikor az óvodába viszem reggel a gyerekeket, bizony harcolnom kell az óvoda épületéhez képest a  lehető legközelebbi parkolóhelyért.

Miért? És kérdezem mégy egyszer, hogy miért? Ha mindenki tudja, hogy Eszter nehezen mozog és mindenki tisztában vele, mert nap, mint nap látják, hogy nagyon nem mindegy hány métert kell megtennünk az óvoda bejáratáig – miért kell nekem megkérnem minden áldott reggel valakit, hogy álljon félre a kocsijával és engedjen minket oda? ( mozgássérültek részére kijelölt parkolóhely nincs )

Ilyen és ehhez hasonló elvárás halmazok fogalmazódtak meg bennem, amikor végre kitudtam mondani, hogy Eszter mozgássérült. Mert szerintem elvárható a környezettől, hogy ne kelljen szólni, figyelmeztetni minden nap arra bárkit is, hogy milyen helyzetben vagyunk.

És akkor rájöttem, hogy az emberek hiába tudják, hiába látják nap, mint nap – képtelenek úgy élni, hogy ez összességében tudatosan és automatikusan meg is jelenjen a viselkedésükben. Pedig az esélyegyenlőség pontosan itt kezdődik. Mert a lényeg, hogy az esélyegyenlőséget megkapom valakitől. De ezért áldozni kell. Áldozni figyelmet, odafordulást, empátiát, türelmet, szolidaritást és legfőképpen időt a saját életünkből.

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.