Annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy nem volt időm írni.

Vettünk még a múlt héten egy új ágyat a nagynak, mait csütörtökön szállítottak. Így átmentünk szerelőbe, minden tudásunkat bevetve, nem volt egyszerű összerakni.
Pénteken jött a redőnyszerelő emberünk, hogy befejezze a munkáját. Röpke 4 órát mászott le-föl az ablakainkon, mint egy pókember.
Anuyék is átjöttek, így aput by the way megkezeltem. Kiderült, hogy Józsi is nadit, egyeske , de a felesége már Mesterke. Olyan boldog lettem ettől.

Erősen befészkekte a tudatomba magát az a gondolat, hogy az ember szépen magam köré gyűjt néhány isemretlent, most még izibe, mert fogunk mi még találkozni.....majd, valahol....valamikor....újra...

Aztán anyu fújt rám, igen, eltitkolni sem tudom, hogy nem tetszik, ahogy pörög. Apunak most nem erre van szüksége. A minap is felhívtam őket, azt hittem valami vasútállomás reklamációs osztályára csöppentem, ott kiabáltak, rendezkedtek egymással. Ki hova tette, miért stb. stb. Apu ezt most megérzi, éjjelre légszomj formájában.

Az a legnagyobb baj, hogy anyuval nem beszélünk egy nyelvet. Ő a földön jár, vastag, biztos lábakon, eligazodik mindenben (legalábbis azt hiszi és ezt ad neki stabilitást) én a két világ között..... És most úgy érzem apunak csendesebb napokra van szüksége....türelemre a félelmeiben, biztatásra, megerősítésre, morbid humorizálásra is akár.....

foly. köv.