Bocsánat, ha mostanában negatív vagyok. Ez csak egy időszak. Tegnap egy kedves barátomtól hallottam (aki olyan, mintha az apám lenne, igen, méha legalább annyira idegesítő ), hogy a rossz után jó következik. És ha utálom magam, akkor kezdjek hálát adni valamiért. Mert igye "szeresd Istenedet teljes mindenedből és felebarátodat, mint magadat." Na, de ha magadat nem szereted, akkor nem tudsz szeretni másokat sem. És akkor feladod, mert jönnek a kudarcok és a sikertelenség. Te meg nem nézel másra, csak a rosszra, nem látva az esetleg közötte megtapadó jót is... Néha fellángol bennem az öngyűlölet. Ilyenkor tényleg segít, ha nekilátok összeszámolni a csodákat az életemben. Az egészséges és vidám kisfiamat (akinek még egy idegbeteg anya mellett is igazán jó humora van), aki nagyon okos, jól alszik, jól eszik, mindenki szereti, eleven - aztán ott van a férjem, aki lehet, hogy nem képes megteremteni az anyagi jólétet, de szeret, hűséges és imádja a gyerkőcöt, főz és házias, nem iszik, nem dohányzik, nem bántalmaz - aztán az anyukám és a családom többi tagja, jól megvagyunk egymással, összejárunk, nincs áskálódás, segítjük egymást, anyukám pü-ileg rendszeresen, nővérem meg munkát hord ide - van munkám, még ha nem fizetős, de az, amit szeretek, és fizetős lesz, most kaptam koordinátori posztot (vizuális téren), ez a Mentrópia, ahová egyébként írok is, ezt elfelejtettem mondani... - aztán vannak barátaim, akik edzenek, mint vasat a vas, jellemet a jellem, de mindig akkor és ott vannak, amikor és ahol lenniük kell. Mint például tegnap "Papi" Munkát is hozott, megoldást is hozott, már csak nekem kell eldöntenem, hogy elfogadom-e vagy sem. Az ő élete kezd meggyőzni. De még nem tudom, mert az üzlet és a marketing nekem nagyon műanyag. Meglátjuk (mondta a vak is, ugye ).