Pénteken reggel elindultam Füredre Apuhoz. anyu már szerda óta lennt volt, gondoltuk csapunk 1,5 görbe napot.

Bevackolódtam a vonaton egy sarokba, úgy hogy én lássam meg a világon elsőként a Balaton felett lebegő párát, majd a vizet, majd Tihanyt.

Indulás elött pár perccel leült hozzám egy néni, bácsi és rokonuk. Az idős pár nayon szép volt. A bácsinak huncutul nevetett a szeme, a néni kis makrancos kontyot ciselt, izgatottan pakolásztak. Kiderült Nyíregyházáról utaznak Füredre hajnal óta, átszállásokkal tarkítva.
Mondtam, hogy én oda és szívesen segítetk, mert az állomástól gyalog messze stb. stb.
Aztán a bácsi rám maradt Füreden, mert a visszainduló vonatig alig volt 20 perc.
Taxiba ültünk, a kórháznál rábíztam a portásra.

Annyit tudtam, hogy Endrének hívák.

Napközben sokszor eszembejutott. Belenéztem a sétáló emberek arcába és kerestem azt az örökifjú szempárt.

A Balaton leírhatatlanulszép. Tiszta kék és zöld és tűrkíz és smaragd. A hattyúk, kacsát intésre jönnek kaját remélve. Bolondul fúj az áprilisi szél, simogat a Nap. Szörfösök, vitorlások szegik a vizet, mintha valami selyem paplanon csúszkálnánal.
Ennyit régen nem beszélgettem Anyuval ráérősen fagyizgatva, ezer éve nem sétáltam kézenfogva Apuval.
Egymást kergették bennem a gondolatok, agyam minden szegletébe gyűjtögettem a képeket róluk.

Endre bácsi a visszindulásom elött szépen, ahogy azt kell szembejött velem. Kezet csókolt, visszafogottan panaszkodott is egy kicsit.