Szép lassan megnyugszom.


Gondolom, műkődik az emberben a túlélési ösztön. megy, cselekszik, teszi a dolgát és valami gondviselő puhaság bebelzsamozza tépett idegeit...nem engedi a végsőkig elmenni.

Tegnap már sírtam hazafelé. Olyan zokogás jött rám a buszon, amiben benne volt az elműlt két hét feszültsége, fájdalma, félelme. Magam is megrémültem....
Sírattam magam, az életet, a halált.......

Később felhívtam az exférjem keresztanyját, aki orvos-homeós, hogy segítsen, kell valami, mert kipukkadtam. Ahogy beszéltünk, elmondta, hogy a hely, ahol tüdőbeteg gyerekeket rehabilitált , bezárt. A MÁV alá tartozott, hegyi levegő, kis kastély - kell ezeknek a véres kezűeknek........ Végül már én vigasztaltam....
De azért megállapodtunk, hogy keresem és megoldjuk.
(Kata, légyszíves, ne ajánlgass semmi,nagy lány vagyok. )

Apu leért Füredre. kétágyas szobában, balatoni kilátással gyógyulhat (hallod Évi, hallod!!!) - valami szent akarat a tenyerébe vonta és élni engedi. A cigarettát letette.

A nődokim infarktusban halt meg....