Egész nap a sírás folytogat. Még nem tört gátat, keresi, mint egy búvópatak, hogy melyik az igazi út,a hol teljes szépségében kiteljesedve eláraszthat megkönnyebbülve.

Reggel elmentem tüntetni a Schöpf-Merei kórházért. Sokan voltunk, rengeteg baba, gyerek, okos, megindító beszédek, lényegretörő gondolatok, a remény.....na, ott is majdnem bőgtem....

Aztán idős barátnők a mekiben, ahogy kávézgattak, pletykáltak meghitten, újra kellett egy kicsit sajnálnom magam, hogy vajh' én leszek-e valamikor ennyi meg annyi?!
Leszünk-e mi mindannyian 10-15 év múlva egyáltalán?!?!?!