nem szex és nem nyújork

A múltkor puffogtam, hogy hogyan lehet, hogy az egyik barátném szerint tisztára olyan vagyok, mint BJ., amikor nincs is kékleveses sztorim.

Kínos, de eszembe jutott, hogy bizony van.

Már nem tudom mit ünnepeltünk, lehet, hogy csak azt, hogy létezik a baráti körünk, mindenesetre, a nevezett barátném és párja albérletében gyűltünk össze, röhögcsélni, eszegetni, dumálni. Akkor még nem voltak gyerekek, ez három párt jelent, plusz ott volt a házigazda anyukája, és a háziasszony édesanyja is. Ez nekünk nem gond. Kedvesek, normálisak, beleférnek simán a képbe.

Mi a férjemmel néhány nappal korábban kisérleteztük ki a fokhagymaleves receptjét, ami nem krém, hanem olyan mint a húsleves, de baromi fokhagymás. Szlovákiai sítúrán bűvölte el a csapatot. Így hát előálltunk ezzel.

Úgy gondoltuk, fejenkét egy fej fokhagymát számítunk, igen ám, csakhogy nyolcan voltunk. Így végül hat fejben állapodtunk meg. El kezdtük párolni...

A kis albérletben, a társasház lépcsőházában, sőt a háztól ötven méteres körzetben az utcán is olyan fokhagyma szag volt, mintha disznóvágáson lennénk a kolbászos vagy az abált szalonna készítő helyiségben.

Ráadásul akkor még nem nagyon tudtam a csízióját a pirított zsemlekockának, így lent a sütőben szárítottam agyon a kenyérkét, ami a levesben nem tartotta meg a formáját, hanem takonyszerűen úszott.

A háziasszony anyukája hősiesen kanalazta a baromi erős lét, a trutyikenyérkékkel. Csak utólag vallotta be: kimondottan undorodik a levesben szétázó kenyértől...

(azt már meg sem mertem kérdezni, hogy hány napig szellőztették a fokhagymaszagú garzont, s hogy mit szóltak a szomszédok )

Anyám!