nem szex és nem nyújork
Hát jó, leírom miért nem.
Mert bennünket eltávolított a gyerek egymástól. Most kezdünk újból egymásra találni. De mivel, feltehetőleg lelki társak vagyunk, így szinte a lételemünk a másik, és ha nem juthatunk egymáshoz, az a vég.

Először örültem, aztán meg el kezdtem egyre jobban szorongani a rám váró hónapok, a szülés, és az azt követő két év miatt.

Már nem nagyon van kedvem lemondani önmagamról. A testemről. A lehetőségeimről.

Egyszerűbben fogalmazzak? Hát jó. Nem akarok lemondani a futásról, a szaunáról, a forró vízről, a jófajta száraz vörösborról, az önmagam birtoklásáról.
Nem szeretnék 85-90 kiló lenni, nem szeretnék éjszaka nyolcszor pisilni járni, nem szeretnék hónapokon át csak oldalt feküdni, nem szeretném magam agyonizgulni, hogy nehogy ez vagy az legyen.

Nincs kedvem újból szülni.

Nincs kedvem a szülőszobán, annak ellenére hogy többen vannak körülöttem,
tök magányos és kiszolgáltatott lenni.
Nincs kedvem azon izgulni, hogy vajon örökre fájdalmas lesz-e a szex, vagy egyszer elmúlik.
Nem akarok öt liter vért látni, nem akarok szorulást, begyulladt mellet.

A kisfiam megszületése előtt még hazudhattak a szemembe. Most már nem tudnak

(Utálom, hogy erről nem lehet, nem illik beszélni. Utálom, hogy megköveznek azért, ha elmondom, mekkora szívás az egész. Utálom, hogy rámkényszerítik a boldogságos szentanya képét. Miért nem lehet elmondani, hogy mi vár egy terhes nőre, egy szülő nőre, és azután? Miért kell hinteni a port? )

(az vesse rám az első követ, aki szíve mélyén sem tudja, hogy miről beszélek...)