nem szex és nem nyújork

Az imént pezsgővel koccintottunk a férjemmel, azt kívánva, hogy...de nem, nem írom le, mert nem teljesedik.

A tavalyi év első napja borzasztóan sikeredett, arra gondoltam, hogy ha olyan lesz az esztendőnk, mint az a nap volt, akkor megette a fene. És bizony olyan lett.

Miután eladtuk a lakást, még nem volt hova költöznünk, így én másfél hónapra hazamentem vidékre az akkor tizennyolc hónapos kölköcskével, hogy ne kelljen albérletbe hurcibálnunk az átmeneti időszakra. Ez jó ötletnek tűnt, de nem vált be. A férjemmel csak hétvégén találkoztunk, a kapcsolatunk elején végigcsináltunk így két évet, de most már nem volt hozzá erőm. Befordultam.

A költözés után ez tetéződött az elszigeteltséggel, magánnyal, jól bele is csúsztam a verembe. A nyarat végig a házban töltöttük, szó szerint nem tudtam hova menni a kicsivel. A szeptember hozta meg a reményt, minicsoportba vittem. Közben folyamatos átjáróház volt az életünk, mindig jött valami mesterember. A kapcsolatunkban is volt néhány holtpont. De ez utóbbi, lehet, hogy a bűvös hét év következménye.

Na ennek mondok én búcsút.
Magam mögött akarom hagyni a lehangoltságot, a kilátástalanságot, a holtpontokat.
Good bye 2006.

(persze történtek jó dolgok is. megjelentek az antológiák, el kezdtem forgatókönyvírást tanulni, megörököltem a férjem autóját, a gyerekem okos, és a kis sziri-szari nátháktól eltekintve nem beteg )

De be kell járnunk a nagy mélységeket, hogy tudjuk értékelni a magasságokat.
Kell a sötét, hogy megbecsüljük a fényt.