Anyámék kutyust kapnak karácsonyra.
Anyu egy hete kórházban van megint. A vérnyomása rendeződik, de naponta visszatérve rendetlenkedik a szíve.
Mondtuk, hogy kapnak egy kiskutyát és azzal kell sétálni, lehet abajgatni, lehet szeretni, dorgálni, nevelni. Nem pótolja ugyan az elvesztett szüleiket, de talán az új lakótárs enyhíti a fájdalmat, amiből minden tünet fakad.
Én egy beagle-szerű foltoskára gondolok. Remélem már ő is ránk és egymásra találunk hamarosan.
Nagyon izgatott vagyok.
És, igen, a Párom ma is csodálatos volt , végtelen tapintattal, amíg én öntöttem a lelket anyuba, aki végre beszélt, beszélt.........

A volt férjem áprilisban kérte, hogy a testvére halálát ne mondjuk meg a nagynak. Ezt akkor sem értettem, de tiszteletben tartottam a kérését. Ma rákérdezett a nagyfiam, hazudni nem tudtam, elkenni sem..... Láttam előre, hogy afeletti bánatában fog elsőre sírni, hogy csecsemőnek nézte az apja, hogy elhallgatta stb. Nem kevés időbe telt mire a Vörösmarty tér forgatagában végre elfogadta a kezem és abbahagyta a dühödt sírást. Furcsa látvány lehettünk.....
Aztán jött érte Apa1. Megálltam felette egy lépcsővel, a kabáthajtókájával a kezemben......megértette vajon, hogy idővel még szerencsétlenebb lett volna mindez..........? Holnap kimegyünk a temetőbe együtt....