Egy Kriszti nevő nővérke, még az uh vizsgálóban mikor ketten maradtunk azt mondta, mert bőgtem mint egy ovis, hogy ne adjam fel ilyen könnyen, menjünk haza és a 12 hétig csak feküdjek, "de nem felkelni csak mosogatni, meg csak kiteregetni stb., hanem szigorúan feküdni, mert úgy még egy halványka esély van, hogy megmarad a babóka.
Természetesen hazafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz, mert nem tudtuk mit is mondjunk igazából egymásnak akkora fájdalom volt ez akkor nekünk.
Tehát jöttek a magány fájdalmas percei, amiket egyedül kellett megélnem.
Mivel nem kelhettem fel, a kislányomat édesapám vitte reggel oviba, férjem este ért csak haza hulla fáradtan, lányomat du 4 órakor hozták haza, de legtöbbször a papiéknál maradt, hogy nekelljen ingázni annyit vele. Tudom milyen várni valamire amit lehet, hogy el sem érsz, kétségek között gyötrődni nap mint nap, senki sincs akinek elmondhatod, mert egyedül vagy. Úgy érztem teljesen megőrülök, hullámokban törtek rám az érzelmek, hol bőgtem hol a babókához beszéltem, hogy ne hagyjon egyedül, maradjon velem,és imádkoztam, hogy ne vegye el az Isten tőlem őt is. Így teltek a napjaim, se orvosom nem volt, se védőnő. Csigalassúsággal de betöltöttem a 12 hetet, úgy hogy minden nap hol véreztem, hol barna váladék távozott belőlem. A 12 hét vége felé kezdett szűnni , és kb 1 hét alatt abbamaradt. Ekkor kerestem fel régi nőgyogyimat, hogy nézze meg terhes vagyok e még. Jött velem a férjem, nagyon féltünk mit fogunk látni, mit mond majd az orvos.
És láss csodát uh bekapcs , és mit látunk a mi drága babócánk vidáman ficánkolva integet nekünk. Ez volt a legszebb nap az ET óta.
Megnyugodtunk, egészséges babóca van a pociba. Védőnő felhív, mondtam a jó híreket és már jött is kiskönyvet tölteni, beutalókat hozni stb.
Dokival megbeszél hogyan tovább, mindent lefixáltunk kéthetente kell járni ellenőrzésre stb.
És a két hét múlva esedékes vizsgálat előtti nap hív a védőnő: a doki lelécelt, pedig akkor már tudta, hogy két hete felmondott és nem lesz számunkra elérhető, győr közelében lévő kórházba ment át dolgozni. Hát erről ennyit.
Jött a para, most ki fogja végigkísérni a terhességemet, hisz a lakóhelyemen lévő kórházban már egyetlen nődokira sem bíztam volna magam a történtek miatt.
Mivel más dokit nem ismertem a környékünkön, a védőnő pedig felajánlotta segítségét, rábíztam magam és elfogadtam az általa ajánlott orvost, igaz 30 km ingáztunk minden vizsgálatért és uh-ért.
A 24. hétig semmi probléma nem volt, élvezetm, hogy újra együtt a család lánykám nagyon várta a tesót, egy évet halasztottuk az iskolakezdést, hogy az első időkben bármikor otthonmaradhasson ő is ha akar a babóval és velem.
A 25 héten volt az oviban a tavaszváró bál és szm helyettesként szerttem volna ottlenni, persze nem ugrabugrálni, de vágytam a társaság után. Azon a szombaton már történt egykét furcsa dolog, úgy éreztem mitha nem kapnék levegőt, mint amikor valaki allergiás és eldugul az orra, légszomj gyötört.
Mikor többedszerre megismétlődött a dolog kimentünk az ügyeletre, ahol épp egy fül orr gégész orvos volt az ügyeletes, adott orrcseppet és mondta, hogy jelezzem a nőgyogyim felé, hogy mi történt, mert ez lehet a terhességi toxémia egyik előjele. Védőnőm meglátogatot a köv. héten és megemlítettem neki a dolgot, kiküldött vérvételre, nem lettek túl jók a leleteim. A vizeletben fehérjét találtak fehérvérsejtszámom alacsony volt és még 4 értéknél jelzett a labor.
A doki sűrübben kívánt látni és elég sűrűn mentünk uh-ra is, hogy minden rendben menjen mert közben a vérnyomásom is elszabadult és teljesen felvizesedtem, vagyis a duplájára nőttem hetek alatt. A 30 héten épp a dokinál várakoztunk hogy sorra kerüljünk mikor észrevettem, hogy az addig rendszertelen méhösszehúzódások kezdtek redszeresen jönni úgy 5 percenként. Közben rámkerült a sor, és mondtam, hogy mi a helyzet a doki megvizsgált és gyógyszereket írt fel. A lányomra való tekintettel hazaengedett
de mondta, ha nem szünik, illeteve rendszeres marad a dolog visszamegyek.
És persze ÚJRA SZIGORÚ FEKVÉS!!!!!!!!!!!!!! Gondoltam, ha már eddig eljutottunk, akkor nem feladni, mindent a cél érdekében, hát fekszek, ja és közben kiderült, hogy Kisfiunk lesz, ha minden rendben megy. A férjem nagyon boldog volt, mert titkon kisfiut remélt, de az adott helyzetben úgy volt vele, hogy nem is merte mondani, csak reménykedett, hogy a baba egészségesen fog születni és persze nem lesz koraszülött. A következő héten befektetett a doki a vérnyomás miatt a kórházba, egyéb gondjaim megoldodni látszottak.1hetet töltöttem bent, mikor hazaengedtek egy keddi napon. Otthon ki sem pakoltam kórházi holmikat, csak amit mosni kellett, mert hát nem lett volna sok értelme pár hét múlva újra összepakolni. Férjem délutánra ment dolgozni, mi a lányommal sétáltunk egyet és meglátogattunk a mamit. Estefelé éreztem, mintha bepisiltem volna, gondoltam rossz helyre rúgott a baba és azért volt ez, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Másnap reggel viszont újra megismétlődött többször a dolog. Ekkor már kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Elmentünk a patikába magzatvíz szivárgást jelző betétért, de csak délutánra ígérték. Felhívtam a védőnőt, aki kétségbe volt esve, hogy ugye nem, ez nem lehet.Megjött a betét egyértelműen kimutatta, ez bizony magzatvíz.
És most már egyre többször úgy 5 percenként folyt egy egy kisebb mennyiség el. Hívtam a dokit, mondta, hogy menjünk be mert rendel és megnéz, hát bizony felső burokrepedés és folyik a magzatvíz. Újból kórház, nem is néztek hülyének előtte nap délben mentem haza, másnap du 4-kor ott voltam. Szerencsére ugyanabba a szobába kerültem, ahonnan előtte nap eljöttem, így nem idegenek közé mentem vissza, ez vígasztalt egy kicsit, egyébként meg teljes kétségbeesés gyötört, mi lesz a babával, túléli e a koraszülést.
Akkor a doki megnyugtatott valamennyire, hogy kapok szurit, ami a babát támogatja a tüdejét érleli és segít hogy ne omoljon össze a keringése ha megszületik, a lényege a dolognak, hogy legalább 24 órát kell még kihúzni, hogy hasson. Mellette 4 óránként infúzió és gyógyszerek. Így húztuk ki a 34 hétig. Természetesen otthon semmi nem volt előkészítve a babónak, se ruha, se pelus, se kiságy , babakocsi stb. Mondtam a páromnak júni.9-én szerdán, hogy ha lefolyik az infúzió, mivel jó idő volt és a nővérek megengedték, hogy sétáljunk a kórház udvarán egy kicsit, hogy menjünk ki a közeli bababoltba és vegyünk pár dolgot, mert innen már nem engednek ki csak babával és még ruha sincs amiben hazavihetjük majd. Hozott be rövidnacit és pólót, mert megengedték a nagy melegben, hogy abban lehessünk, így nem is volt nehéz kisétálni a portán látogatási időben. Megvettük a babakocsit, pár kisruhát pelust, meg ami az elején kellhet és visszmentünk a terhespatológiára. Azzal búcsuztunk, ha történik valami hívni fogom és ő jön, mert ott akart lenni a szülésnél, ahogy annakidején a lánykáénál is. Esti vizitnél kérdezetm a dokimat, mert ő ügyelt, hogy mi várható. Azt mondta, nem tudja, mert ha kritikussá válik a véreredményem azonnali császárra lesz szükség. Kérdeztem tőle nem e szülhetnék simán, nemmel felelt. Éjszaka két óra körül, mikor a nővér felébreszett a gyógyszerk miatt, éreztem, hogy nem erősen de rendszeresbbek a méhösszehúzódások. Reggel jeleztem vizitkor de nem igazán érdekelte a vizitelő dokit, azt mondta még a 36 hétig ki kell húzni.
Reggeli után szóltam az ügyeletes szülésznőnek, mert ott ők vannak az osztályon ápolók gyanánt, hogy nagyon erősek és 3 percesek a fájások. Ő elküldött NST-re de az ottani nővér nem törődőtt velem, nem állította be és nem jól ítélte meg az eredményt. Visszamentem , vergődtem, még szerencse, hogy a szobatársaim visszatámogattak az osztályra és mondtam a szülésznőnek, hogy elküldtek a fenébe, hogy nem tudják milyen fájásaim vannak de ez nem az.Ő viszont egyből jól értékelte még így is az eredményt és mondta, hogy ez bizony az, csak nem volt elég érzékenyre állítva a gép. Juni 10. csütörtök volt , kb 10 óra 15 perc. Fel a szülőszoba,a lift kétszer felvitt a 4-re meg le a földszintre mire a 3-ra értünk.Mondtam a szülésznőnek hogy mindjárt elájulok, ha nem érünk oda.Ott pont a dokim volt ügyeletes, megvizsgált és ordítozott, hogymért csak most hoztak, a méhszáj eltűnt minjárt jön a baba. Erre ketten tépték rólam a köntösöm , én próbáltam a férjemet hívni, hogy jöjjön, mert nem tudom, hogy mi lesz a babóval, legalább ő legyen ott. Bekísértek a szülőszobára, nagy volt a káosz mindenki rohangált mondták másszak fel az ágyra kb 5 re sikerült felfeküdtem és éreztem, hogy jön az első tolófájás. Persze,se doki, se szülészmő, akkor öltöztek, azt hittem úgy szülök meg hogy senki sem lesz ott, mert akkor már nyomnom kellett nem tudtam visszatartani. Mire a baba feje kijött arra a doki is odaért és a szülésznő is, a következőre meglett a baba. Nem sírt fel egyszerre, de pár pillanat múlva már halottam a hangját. Egy röpke időre rámrakták, de amikor megláttam, hogy milyen pici majdnem rosszul lettem. Vigasztaltak a doki és a szülésznő, hogy nem is olyan pici baba és hogy kinn majd megnő de abban a pillanatban meg sem halottam. És még a férjem sem volt mellettem. A méhlepény nem vált le két szuri után sem, úgyhogy közölte a doki, altatás és műtét. A kisfiam 10óra 40-kor született, 13 órakor ébrsztettek, hogy andrea készvagyunk nyissa ki a szemét. A férjem időközben odaért, de nem jöhetett be, a babát megmutatták neki és hazaküldték. A baba után érdeklődtem, mondták, hogy megfigyelés alatt van. Levittek a szülészeti osztályra és vártam hátha mondanak valamit a babóról, de csak este felé hozták le hozzám.
Úgy gondoltam, most már minden rendben, azt mondták semmi baja. Jött két csecsemős nővér akik közölték, hogy most mellre tesszük a babát, figyelembe sem vették, hogy nem első gyerek és akkor sokáig szoptattam, feszegették a baba száját tömködték a cicit a szájába, de nem voltak szoporeflexei úgyhogy nem is szopizott, meg sem próbálta. Gondoltam ez csak átmenet, majd később megpróbálom kíméletesebben, nem ilyen durván ahogy ők csinálták.