Novemberben lehet beszélni az elmúlásról.....

Éppen indult a villamos, d emég sikerült felpattanni rá. Tele volt. Néztem, hogy leülhetek-e még, a villamos úgy az igazi. A kettős ülés gazdája bátroítólag rám mosolygott és intett, üljek mellé. \" Fizetve van, foglaljon helyet\" - csipentett pajkosan a bácsi. Két megállót utaztunk így együtt. Leszálltában még hozámfordult, jó utat kívánt. Csintalan, élénk tekintete volt annak ellenére, hogy jócskán megette már a kenyere javát.

A nagyapám volt ilyen. Neki 6 évestől 99 évesig egy kislány, bakfis, csitri, kofa a piacon, postás kisasszony az mind-mind NŐnek számított. (Nagyanyám nagy örömére Ezért szerették őt, régimódi úr volt, őskövület.....

Kicsordult a könnyem, amikor ott maradtam egyedül a tömegben a villamoson.
Allattomos dolog ez nagyon. Váratlanul tört rám, kiszámíthatatlan hiány, fájdalom. Ahogy jön, elmúlik, de ott, akkor .....

13-én lesz egy éve, hogy elment a papa. Még megvárta, hogy odaérjünk a kórházba, ahogy 3 napja eszméletlenül feküdt. Titok volt hogyan esett el, hol volt elöző nap.... soha nem fogjuk megtudni, soha....