nem szex és nem nyújork

És hogy velünk mi van? Mármint a kicsivel?
Most jöttünk fel az oviból, evett még egy kis nagyiféle almáslepényt, leraktam csicsizni. Az oviban sírt, amikor meglátott.

lehetőségek: 1. érzelmi zsarolás (tudja, ha sír, rohanok)
2. megkönnyebbülés (itt hagytál anya, de visszajöttél )

Élénken emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor elment az anyám bárhová. Légüres térbe kerültem. Mintha kilöktek volna a világegyetembe, ezer kisbolygó közé, hogy ténferegjek én is, ha tetszik, de csak erőtlen lebegés volt ez, azt hiszem. Még, nagyobb koromban is, egyszer elvitt a nagyihoz (négy napra? egy hétre?) és ott is, valahogy megállt az idő, nélküle.
Így hát sejtem, hogy mit érezhet a kicsi.

Ezerszer is átgondoltam. Tudom, hogy apró még a minicsopihoz is. De ha bébiszittert hívnék, sem lennék előbbre. Gyerekközösség kell. Mint már írtam, itt nincs játszótér, nincs semmi anya-babás fórum, ahol találkozhatnánk.
Ha itthon maradna velem, csak mi, day to day, napi tizenkét órában, a hét öt napjában, tök egyedül, senki és minden nélkül, meghülyülnék a lekorlátozottságtól, bezártságtól. Amikor tegnap csak rágondoltam erre az eshetőségre, rámjött a sírás és a pánik.

(Így hát gyűrjük tovább. Hosszú távon mindkettőnknek, sőt mindhármónknak jobb lesz. Délutánonként türelmesebb vagyok a gyerekkel, este normálisabb a férjemmel, nem vagyok annyira zombi. A mosoly az arcunk állandó lakójává is válhat, akár...)