nem szex és nem nyújork

?sz

Bordó és haloványsárga, fáradt-barna és narancs. Egy teljes fest?palettát kellene magával hordania, hogy beazonosítsa ezt a millió árnyalatot.
Lábfejét belefúrta az avarba, minden egyes lépésénél röppentek egy kicsit a levelek. Puhán, halk zizzenéssel. Végtelenül egyszerûn és könnyedén.
Ezen elmeditált. Lehajtotta fejét, kezét fázósan zsebébe mélyesztette. Milyen jó lehet végtelenül egyszerûen és könnyedén repülni. Odébb pöccintett egy gesztenyét.
Amikor még gyerek volt, ?sszel mindig gyûjtötte. Hazavitte, gyufaszálat szúrt belé, kutya és emberformákat gyártott sorra. Egyiket a másik után. A Teremtés kicsiben.
Már ott járt a parton, a levegõ párás volt, egy vadliba az ég felé röppent. Kavicsot dobott a vízbe, elfordult a természetes tükörtõl. A távolból emberalak közeledett felé.
Zsebébõl cukorkát emelt ki, mély figyelemmel bontotta elõ a furcsa anyagú papírból. A csemegét fiatalosnak hitt mozdulattal a szájába lendítette, a sztaniolt kis gombóccá gyûrve rejtette vissza zsebébe. Már volt benne vagy fél tucat.
Eszébe jutott, hogy iskolásként mennyi édességet képes volt megenni. Süteményhegyeket és tábla csokoládékat. Nem hízott egy dekát sem. Ezen egy aprót mosolygott, keze öntudatlanul is kitapintotta az évek alatt felgyûlt kis úszógumiját. Szája kunkora a derût sugározta.
Ahogy felnézett, a korábban látott alak, mintha közelebb került volna. Úgy tûnt, egy asszony jön szembe. A korát még nem tudta meghatározni, de alkata szerint olyasforma, mint õ maga.
Kezével megsimította egy fa törzsét és haladt tovább. Arra gondolt, mennyivel szívesebben van szabadban, mint emberek között. Persze nem embergyûlölõ. Legalábbis még nem az. De a többiek között már óvatos, vagy inkább visszafogott. Érdekes. Pedig volt idõ, amikor csak a tömeg részeként tudta magát definiálni...
Egy ág reccsent, felpillantott. Az asszony karnyújtásnyira állt elõtte. A haja akár az övé, csak deresbe forduló. Méretre sem igen különböztek, talán az asszony válla hajolt meg kissé, valahogy mintha nem lett volna benne erõ. Az arca is ismerõsnek tûnt. Ráncai térképként kalauzoltak élete vargabetûin. Szájszegletében kis keserû ránc. Szeme fáradt-fátyolos, sarkában azonban a nevetés pókhálói. Ráismert. Õ volt az, önnön maga. Sajátmaga, úgy harminc évvel késõbb.
A találkozás persze csak szemvillanásnyi volt. Az izgága idõ mégis egy pillanatra megállni tûnt. Elhaladtak egymás mellett. Szeme sarkából követte az alakot.
Még találkozunk - súgta magának, magában.
Elõre nézett, beszívta az ?sz illatát.

(1998)