Megkaptam „szakbarbár” válaszát. Kiválthatom a kisvállalkozóit, de az nekem havonta 36 e Ft. A Gyes meg, levonás után 23e. Ha nem lesz bevételem semmi, akkor ráfizetés, mert a legújabb tv. szerint, a minimálbér után mindenképp adózni kell. Ez dühít! Dühít, hogy semmit nem tehetek, hogy biztosan kifizethessem a hideg hónapokban a lakás rezsijét. Nagyon félek! Még soha nem féltem ennyire, pedig már sok nehéz éven keresztülvágtam. Jó lenne zokogni, de nem tehetem meg, mert Csaba azonnal hozzám rohan és kiabál: „Nem sírhat az anya!”
És szinte érzem már az életem súlyát. Hallom összeroppanni a gerincem. Mintha a földbe süllyednék! Alig bírom tartani magam. Csak fönnmaradni akarok! Nem akarok semmi luxust. Csak lenne egy kényelmes cipőm, ami sehol nem lyukas!
Csak békés napokat akarok, amikor nem kell senkivel megharcolnom a „Csillagok küldöttéért”.
Mivel eldugta a társadalom az ilyen és hasonló gyerekeket, az emberek megriadnak, amikor pörögve végigsuhan a járdán, amikor meglapogatja hátra tett szatyrát. Amíg kicsi volt, addig de édes kicsi fiú. De most már nagyobb és azt mondják: „jaj! Belenyúlt a táskámba!” Pedig többre tart egy világító nyalókát, mint a mások számára értékes bármi mást (pénz, ékszerek stb.) A minap az APEH biztonsági őrével volt összetűzésem. Csabinkó lépcsőzött, nem lehet azt parancsolni neki (se kérni), hogy ne mozdulj el mellőlem. Szóval rótta a lépcsőket és ezért ő lett a „közellenség”. A biztonsági őr, elhagyta az irányítópultot, felrobogott az emeletre a gyermekem után, hogy onnan „leordítsa”. Csaba, meg nevetve futott le, mert az ő számára, az csak egy jó játék volt.
Az őr kioktatott. Ne engedjem el a gyereket, mert ez itt egy „Hivatal”, itt nem lehet össze-vissza rohangálni. Ha nem bírok vele, ne hozzam magammal – mondta. De hát nem tudom hová tenni, a társadalom nem hozott létre egy gyermekvigyázót, ahová biztonsággal beadhatnám a gyermekem, amíg én a hivatalos ügyeim intézem. Az a maga baja!
Igen. Itt van a gond. Nálunk, minden a magunk baja. Magunkra vagyunk hagyva. Nem kapott Csaba korai fejlesztést, nincs a városban autistáknak terápia. Heti 10 órában oktatják, a többit órában én tanítom. Dolgozom vele, hogy megtanulja a mi ócska szabályainkat, de nem ismerik el a munkám, pedig én 11 éve nem voltam szabadságon, azt sem tudom milyen az „nyaralni”! (????) Ha nem mutatjuk meg a mai gyerekeknek a másságot, akkor nem sikerülhet a ma már nagyon kívánatos szemléletváltást sem. Marad minden a régiben.