Különös nao ez a mai. És vicces, hogy amilyen tragikus, annyira komikus is. Amennyire átkozott, annyira áldott. És amennyi sírást hall(g)attam, ugyanannyi nevetést is kapok. Amennyire boldogtalan vagyok, annyira vagyok boldog is. De még soha ilyen felszabadult nem voltam. Soha ilyen őszinte. (Gy.F. meghozta a kedvemet. ) Akkor vegyük sorjában...
Hónapok óta depressziós vagyok (voltam). Az elmúlt néhány hétben-napban a gyógyulás útjára léptem. Ami azt jelenti, hogy önerőmből és Isten segítségével (Aki - meg kell mondjam - nem mindig kezes, de azért tudom, hogy szeret, még ha néha furcsán is), és persze természetesen mások segítségével is (Mamagi, iugyan nem mentem el a nénihez, de a tudat, hogy ennyire odafigyelsz rám, nagyon sokat segít!). Elkezdtem dolgozni, tanulni (ezt mondjuk most már ritkábban csinálom, inkább gyakorlok). Itthon tenni-venni. Levegőre menni (bár most hogy betegek vagyunk...). Más szemmel nézni a családomra, minden nap hálákat adni értük. Őszintének lenni, nem hazudni. Senkinek. Gyűlölök hazudni. Így azt is bevallom, lehet, hogy ez a bejegyzésem out of quota és into novel lesz.
Ám ahogy én egyre jobban próbáltam kikecmeregni a sötét lyukból, a családom és a környezetem annál ellenállóbb és vádlóbb lett. Mostanra érte el a csúcsát. Mostanra tartok ott, hogy az égvilágon mindent nekem kell elviselnem, tartanom a hátam, elintéznem, felelősséget vállalnom, és mindenki más köszötne szépen, húzta ki magát. Csak mert látszik, hogy rendben vagyok, ez még attól csak a lábadozás, kérem szépen! Ez olyan, mint Banyácska pici fiának azt mondani, na, kölyök, gipszben van a lábad, gyerünk, akkor már minden oké, ugrálj, egy-kettő! Vagy azt mondani egy frissen szült nőnek, hogy most már vége, tessék felállni, házimunkát elvégezni és rendszeres szexuális életet élni. Vacsorát, asszony!
Ugyanilyen egy depresszióból kikecmergő embert visszanyomni a sötétbe. Persze, tudom, hülye, aki hagyja! De nekem éppen hogy kezd felépülni a lelki immunrendszerem. Még annyira nincs kész, hogy beszedjek egy vád- és pampogicoccust...
Kicsit kétségbe vagyok esve. Így kérem, aki nem bírja tovább, ne olvasson...
Rádöbbentem, kinek vagyok fontos igazán. A fiamnak (meg nyilván magamnak, hiszen SZERETEK élni). Slussz. Pont. ENNYI! (mondhatná a rendező.) A többieknek mi vagyok -TEHER! Teher, ha nem mosok ki ezt vagy azt, teher, ha nem intézem el egy könyvelő munkáját (GRAFIKUS vagyok!!), teher, ha tízezrest adok, mert nincs kisebb, teher, ha nem gondolom azt, amit a tömeg, teher, ha kinyilvánítom az érzelmeimet... Tudom, arra kellene koncentrálnom, hogy a fiam. Igaz. Csak a gond az, hogy a maradék nem hagy élni. Bezárkózva a második világégésben a pincébe a kicsi fiunkkal... És mindenki ellenség... Ha kidugom a fejem, agyonlőnek... És akkor ki fog a kicsire vigyázni?! Ki fogja felnevelni?! Bassza meg, megint bőgök... Órák óta ez megy...
Hazakönyörögtem a férjemet, azt mondtam, félek, hogy öngyilkos leszek, és nem reagált semmit. Ezt jelentem neki! Ennyi vagyok! Úristen, ennyi vagyok annak a férfinak, akiben én totálisan megbíztam! Most írtam neki. Azt, hogy elhagyom, és elviszem a gyereket is... Istenem, azt sem tudom, hogyan kezdjek neki. Hova menjünk? Kiben bízzunk? Kiben??
Egy valami tart életben... A fiam kacagása. Amikor anyámban mélységesen csalódtam, és hagytam, hogy elmenjen nagy dirrel-durral, a fiam a szobájában egy vizespalackkal játszott, és kacagott mint egy angyal. Ennyire ritkán hallom kacagni valamin csak úgy. Ezzel ajándékozott meg engem az én rapszodikus Istenem, hogy ne csináljak butaságot... Most itt ülök, ömlenek a könnyeim, és egyszerűen csak üvöltenék: hogy élni akarok!!!!!!!!!!!!!!! Hagyjnaka élni... Könyörgöm, van miért, hát akkor ne pusztítsanak el... Élni akarok....
SOkat gondolkoztam, ha netalán tényleg elválnék, vagy bármi lenne, és a gyerkőcöt az apjára hagynám (amit egyre kevésbé tennék meg, hiszen a kicsi egyre jobban a szívemhez nő), újraházasodnék-e később. Tudom, hülye vagyok. A válaszom nem. Soha többé. A magam ura lennék. Szomorú élet, de mindenesetre meg kell hagyni, senkihez nem vagy hozzákötve, aki később csak csalódást okozna neked. Sajnálom. Soraim talán elszomorítanak. Így van. Ezek nem víg sorok.
Ezért most abba is hagyom, és inkább arra gondolok, hogy a fiam legalább szeret, és hogy sokáig fogom szoptatni, csakazélrtis, hogy ne tudjon csak úgy elszakadni tőlem... Csakazéretis. Nem fognak kicsinálni szarjankók. Nem. Nem hagyom. Tökéletes túlélő vagyok. Ha nem tart velem senki sem, akkor egyedül megyek. Hát hajrá!