Délután fogtuk magunkat és elmentünk tipográfus kiállításmegnyitóra. Felpakoltam őkelmét egy kenguruba, és hajrá. Apja a cél közelében csatlakozott hozzánk. A kicsit teljesen elbűvölte a svédasztalos sóstallér, a csillogó ablakok és a sok fény. Megijedt először a tömérdek embertől, aztán megszokta őket. A megnyitó beszéd alatt vígan gagyarászott... Én meg teljesen kiakadtam, hogy eddig mi a fenét műveltem? Volt ott rakás ismerős, aki kiállít, én meg nem? Valahogy érzem, hogy muszáj már valami szellemi terméket is lerakni, nagy nehéz súlyával a földre. A Földre. Márkus gyakorlatilag "fizikai termék", elméletileg egy kis fizikai-lelki-szellemi ajándék. De csak a fizikaiban volt valamennyi, apró részem. A lényeget nem én kevergettem, festegettem, nyomtatgattam, ötöltem-hatoltam... "Valaki öntöz, valaki ültet, de Istentől van a növekedés..." Most ráébredtem, barom vagyok, ha nem csinálok én is kiállításokra anyagot. Barom vagyok, ha nem használom, amim VAN. Ha nem adok hálát érte, kicsiért, nagyért, tálentumért és Gyermekért. De a Gyermeket nem tudom használni, és nem is szabad. Nem arra "készült". Hanem a tálentum, az bizony arra van, hogy használják-kifessék-kikiáltsák-kidalolják magukból az emberek. Itt pedig benthagyni és nem kitárni, azt nem szabad. Dühös vagyok, ahogy hihetetlen egyszerű megoldásokkal ütős anyagot készítenek emberek. Akarok én is, én is!
Hihetetlen egyszerű megoldással lényeges-életbevágó produktum - nemde ilyen a gyermek is?