nem szex és nem nyújork

Rámtalált a lelkemnek zenéje. Hoztak egy CD-t meghallgatni.

Már az első szám, első taktusainál éreztem, hogy valahogy összehúzódik a szívem és a gyomrom közötti rész, ott, ahol a bioplazmát magyarázzák a spirituálisok, ott, ahol a lélek csücsükél az ezoterikusok szerint.

A zene olyan, mint ő és én, a lélek és a test, vagy ha úgy tetszik, olyan mint mi, egy az egyben. A lelkem érti, én csak érzem, hogy miért.

A muzsika, nem szép. De nem is csúnya. Nem lírai és nem lágy. Olyan mint én. Kicsit zúzós, darál némiképpen, néha elréved, talán egy elrobogó vonat emlékén, a tudattalan mélyéből olykor felböffen egy-egy titokzatos emlék...

Szinte tudnám mondani: hogy igen, itt vagyok kicsi, de hallod, az sem teljes, mert elrobog a vonat, hallod? Azután, figyeld csak, így pörög az életem, fut, néha meg befut egy félhang, ami falsnak tűnik, még is ott kell, hogy legyen...

Ilyen ez.
Tosca: Different Tastes of Honey, 1.2. ...és a többi...(mondjuk szinti jazz)