Nem akarok mindig negatívat írni. Pedig most van mit, hogy itt összevesztem pár mamival, meg hogy az, hogy dolgozom, nem is annyira jó... Kicsi Márkusom nehezen viseli, hogy nem ugrálok neki fulltájm, bár igyekszem akkor dolgozni, amikor alszik... De ma egyszerűen annyi melót kaptam, hogy lehetetlenség volt. Meg kellett várnom az apját, aki elvitte őt sétálni, én meg a munka helyett egyszerűen kidőltem másfél-két órára... Aztán most tekerhettem ezerrel, hogy készen legyek... Nem tudom, nem tudom, hogy egyszerűen készen állok-e rá? Rengeteg segítséget kapok, nem arról van szó... De annyira kikattantam, hogy mindent csak kudarcnak érzékelek a munkámban. Miért, miért van ez így? Miért érzek bűntudatot, amikor foglalkozom a legénnyel? Istenem, remélem, Banyácskának igaza lesz, és ez a pszichotikus állapot eltűnik, elporlad, sosevolt-állapotba kerül hamarosan... Holnap után 11 hós lesz a kiskakas/mókus/manó/tenorista/despota Márkus, azaz van még egy hónapom, hogy rendbejöjjön minden...
Hálát adok azért Istennek (aki adta az idegenvezetőt, a Fiát miértünk és nekünk), hogy nem mentünk tüzijátszani, és a monszun fedél alatt ért minket. Annyira durva volt nálunk, életem röpke 28 éve alatt sem sikerült ilyet tapasztalnom... A földszinten lakunk, felettünk erkélyek, sosem jön közelebb az eső. Most viszont ömlött az ablakról lefelé, be kellett csuknom mindent, nehogy eláztassa a lakást. Olyan érzésem volt, mint a filmekben, amikor a főhős az ablaknál álldogál kifelé nézve, miközben a szerettei az életükért küzdenek az esőben... Közben meg Dűnét néztünk, és pont esett az eső az Arrakison is...