Domján Mónika

Domján Mónika

Pszichológus, Önismereti tréner

Kérdezz-felelek

Böngéssz a korábbi kérdések és szakértői válaszok között.

20 kérdés ezen a lapon · összesen 106

2014. 06. 02.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Zsuzsa!
33éves nő vagyok, bár számomra ez lényegtelen. Anyu rettent kellemetlen helyzetekbe tud hozni. Vagy a viselkedésével, vagy azzal amit mond és nem gondolkodik. Egyáltalán mintha nem is akarna belegondolni, hogy ez nekem milyen kellemetlen. Tudom, hogy nem direkt csinálja, mert egyfajta együgyűség van benne. Hiába beszélem meg vele az adott történést, semmi. Van, hogy azt mondja ő azt viccnek szánta, vagy valamivel kimagyarázza. Nem tudom már mi a bánatot tudnék tenni. Abszolút nem akar gondolkodni, bele gondolni. Azt szoktam magamban gondolni, hogy ez az ő szegénységi bizonyítványa, ám ezzel én nem vagyok kisegítve. Járok dolgok miatt pszichológushoz, hogy jobban megértsem anyu dolgait, ám ezek a helyzetek aztán csúcsok tudnak lenni. Anyu azt szokta mondani, hogy azok az emberek értik a viccet, hogy ő hogy gondolja. Elég kellemetlen dolgok. És ha nem értik? MIt csináljak, mikor már annyiszor beszélgettem vele erről és akkor is. anyu elvált, volt neki barátja, most nincs, meghalt, nem is akar. Pedig kívülállóra másként hallgatna.
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!
Számomra úgy tűnik, mindent megtett eddig, hogy megoldja az édesanyjával kapcsolatos problémát - sőt, talán túl sokat is tesz ezért, leginkább helyette. 33 éves felnőtt nőként az elhatárolódás tűnik a járható útnak. Otthagyni őt, amikor bántó, amit, mond, letenni a telefont ilyenkor. Ritkábban látogatni. Természetesen nem kegyetlenül, mindig elmondva, hogy miért történik ez így. Valószínűleg neki az a legfontosabb, hogy kivívja az Ön figyelmét, és ezt jelenleg ezen az úton tudja elérni. Ha rájön, hogy ez többé már nem járható, lehet, hogy hajlandó lesz meghallani azt is, amit Ön kér.
Üdvözlettel,
Domján Mónika2014. 06. 02. 14:24Még nincs értékelés
2014. 05. 04.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!

A segítségét kérem! 24 éves lány vagyok és nagyon kétségbeesett, mert nem tudom hogyan tovább, mit kezdjek az életemmel...Alapvetően önbizalom hiányos, szorongó típus vagyok, ami megnehezíti a mindennapjaimat!
Van felsőfokú végzettségem, de diplomám még nincs sajnos, nagyon szeretnék,de anyagilag nem tehetem meg. A nővérem lediplomázott és külföldön él nagyon jó körülmények közt.Amikor Ő volt egyetemista, akkor Édesapám még élt, és tudtuk Neki finanszírozni, de nekem már nem jött össze. Most befejeztem az iskolát, és munkát kell találnom,(hátha egyszer összejön a diploma) de sokszor úgy érzem, alkalmatlan vagyok mindenre. Nem tudom miben vagyok jó, mihez van tehetségem, vagy mi az a munka ami boldoggá tenne nap mint nap. A barátaim szerint csinos vagyok és nagyon kedves, de sajnos ezzel nem sokra megyek, főleg, hogy nem vagyok talpraesett, mert folyton szorongok és pesszimista vagyok.
Tudna nekem segíteni, hogy hogyan találhatnám meg az utam? Hogyan kezdjem el az életem? Már nagyon befordultam emiatt.
Válaszát előre is köszönöm!!
Eszter
Szakértői válasz
Kedves Eszter!

Ebben a helyzetben sokat segíthet, ha sikerélményeket próbál begyűjteni, ezért kisebb célokat tűz ki maga elé, amelyek viszonylag könnyen és belátható időn belül elérhetők. Pl. munkát találni, ahol megbecsülnek, mégha nem is ez álmaim állása, és a kapott fizetésből szépen, szisztematikusan félrerakni a hosszútávú célokra (diploma). Szabad próbálkozni különböző munkákkal, és belátni, ha nem Önnek való - ez is egy fontos tapasztalat abból a szempontból, hogy mihez van motivációja és tehetsége. Fontos, hogy bármi történik, próbálja meglátni benne a saját teljesítményének értékét és a megnyíló lehetőséget, akkor is, ha pillanatnyilag éppen nem a legrózsásabb a kép! Pl. az, hogy Ön segítség nélkül, a saját erejéből találja meg az útját, sokkal nagyobb teljesítmény, mint a nővéréé, aki több segítséget kapott - persze nagyon jól tette, hogy élt vele!

Sok sikert és kitartást kívánok!

Üdvözlettel,
Domján Mónika2014. 05. 04. 13:445 / 5 olvasói értékelés
2014. 02. 28.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
30-as éveimben vagyok, ám egy gyerekkori élményt a bennem lévő gyermeki énem még mindig nem tud hova tenni. A szüleim 10éves korom körül elváltak, ám válásuk után ugyanúgy mentünk családi nyaralásokra. Erről még senkinek nem beszéltem. Már ez kicsit összezavart. Elváltak de mégis együtt? Aztám párszor hallottam a szülei együttlétét. Ezzel hosszú-hosszú évekig nem tudtam mit kezdeni. NEm is beszéltem, nem is mertem senkinek erről beszélni. Mostanában keresek olyan cikkeket, gyerekeknek az intimitást hogyan kell magyarázni, ha kérdez. Némiképpen ez is helyre került, némileg nem. Felnőtt fejjel belegondolva jobb lett volna, ha valaki el tudta akkoriban volna magyarázni, ám nem mertem erről beszélni. Most már tudom, mert olvastam, hogy ha egy kisgyerek ilyesmiről kérdez, akkor azt is lehet válaszolni, hogy anya és apa este szeretgetik, puszilgatják egymást, ölelkeznek, szeretkeznek de csak az ő nyugalmukban, mikor egyedül vannak. Azért is nem tudtam gyerekkoromban ezt mire vélni, mert olykor mikro együtt mentünk nyaralni, napközben összekülönböztek, este meg összebújtak. Köszönöm segítségét. Mono
Szakértői válasz
Kedves Mono!

Érthető, hogy összezavarodott ebben a sokféle szempontból tisztázatlan helyzetben gyerekként! Az a kérdés, hogy felnőttként mit tud kezdeni ezzel a zavarodottsággal? Sokat segíthet, ha tud erről beszélni a szüleivel, akár ennyi idővel a történtek után. Ez, gondolom, nem könnyű. Ezért már az is nagy előrelépés, ha dramatikus helyzetben - pl. egy pszichodráma csoportban vagy családállítás során - képzeletben, más emberek segítségével játssza el ezt a beszélgetést, adja ki magából a fájdalmat, teszi fel kérdéseit és "hallgatja meg" szülei (képviselőinek) válaszait. Ha Önben rendeződik ez a probléma, az kihatással lehet a szüleivel való kapcsolatára, és nem utolsó sorban az intimitáshoz való viszonyára.

Üdvözlettel,
Domján Mónika2014. 02. 28. 13:05Még nincs értékelés
2014. 02. 28.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
Nálunk sajnos az megy, hogy "mindig" én vagyok a hibás. Anyunak meg a mamának mindig a másik a hibás, ők maguk sosem semmiben. Sajnos hiába felnőttek, infantilis felnőttek. Mondig kell nekik egy bűnbak. NEm tudom miért? Kérem magyarázza el! Egyes embeeknek miért kell bűnbak? Magukba miért nem néznek? MAguk hibáit nem tudják beismerni.
MIért kell nekik mindig mást hibáztatni? Milyen mentalitás ez? Sajnos ők energivámpírok is. Részben energiavámpírok.
Anyuval megvan kötzünk a 3 lépés távolság. Mama szokta neheztelni, nem nagyon beszélgetünk egymással? Azt szoktam válasolni, minek beszélgessek vle, mikor sosem figyel. Azért is szokott összezördülés lenni, mert maguk mellett akarnak tudni. Én meg ugye nem hagyom magam. Elég rossz gondolkodásuk van. Köszönöm segítségét. Mono.
Szakértői válasz
Kedves Mono!
Úgy tűnik, beleragadtak a hibáztatás játszmájába. Ha Ön játssza a bűnbak szerepét, annyit tehet, hogy megvizsgálja, mivel ad okot, lehetőséget arra, hogy Önt hibáztassák, és megpróbál változtatni az ilyen típusú viselkedésén. Eggyel mélyebb szint, ha azt is felfedezni, Önnek milyen haszna származik abból, hogy a bűnbak szerepkörét választotta. Tudom, első hallásra furcsának tűnhet, hogy mi lehet ebben a jó, de egy játszmában mind egyik szereplőnek megvan a maga rejtett nyeresége, csak így maradhat fenn az egyensúly hosszútávon. Ha őszintén feltárja előttük, mi esik rosszul a viselkedésükben és mit szeretne ehelyett kérni tőlük, azzal kilép a játszmából. Természetesen a többiek megpróbálják majd visszarángatni, és mindez újabb konfliktusokat szülhet, de ha Ön kitartó, elszánt és türelmes, hosszútávon segíthet kialakítani egy új, egészségesebb egyensúlyt Önök között.
Sok sikert kívánok!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2014. 02. 28. 12:58Még nincs értékelés
2014. 02. 28.⧉
Olvasói kérdés
KEdves Mónika!
PApa tavaly ősszel hunyt el. Azóta sajnos a mama keresi a válaszokat, hiába magyaráztuk többször neki a dolgokat. Azóta rájött, hogy nem úgy kellett volna a papával viselkednie. Hiába mondtuk neki ne legyen olyan, mert meg fogja bánni. Emészti magát. Megy rá lelkileg és fizikailag is. TEhetetlen vagyok. Sajnos anyu se tudja kezelni, de ő azért sem, mert egy infantilis szinten meg van rekedve. Ő sajnos mást sem tud kezelni. Ahogy esik úgy puffan, de ez más téma.
MAmának vannak olyan napjai, általában hétvégén, mikor semmi se jó, kötözködő, szóval rossz napja van. Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Nehéz dolgok ezek. Főleg, hogy anyu meg van rekedve egy szinten és jó neki az álló vízben. NEhéz természete van mind a kettőnek. Bizonyos fokig mérgező szülők kategória.

KÉrdeznék még valamit. Apu nárcisztikus személyiségű. Hogyan lehet az ilyet kezelni? A szüleim elváltak rég, Apu most van túl a 3.házasságán, de ez a 2.hosszabb házzassága volt. VAn neki egy barátnője, és irgalmatlanul szórják a pénzt.
Köszönöm segítségét.
Szakértői válasz
Kedves Kérdező,
jó sok problémát vetett fel egyszerre! A Mama úgy tűnik, a kórós gyászreakció tüneteit mutatja, azaz nem tud továbblépni a bűntudat, önvád érzéséből, amely paradox módon a veszteség fájdalmát segíthet elkerülni. Idős korban ez általában nehezebben megy. Amit Önök tehetnek, az a türelem és a megnyugtatás, hogy a Mama megtett mindent, ami tőle tellett, egyikünk sem hibátlan, és sokszor csak utólag jövünk rá, mit kellett volna másképp csinálni. Ha vallásos, lehet neki javasolni, hogy imáiban mondja el, mi mindenért hálás a Papának, kérjen tőle bocsánatot, ha úgy érzi, fájdalmat okozott neki, és a Jóisten közvetítésével ezek eljutnak hozzá, bárhol is tartózkodik most a lelke.
A nárcisztikus személyiség nem egyszerű eset, ha van némi belátása a saját működésére, akkor terápiában elképzelhető a javulás, de sokszor éppen a belátást akadályozza meg a nárcisztikus beállítódás, azaz hogy a külvilágot hibáztatja és teszi felelősség a problémákért az ilyen személy. A környezetében lévők jól teszik, ha megpróbálják felvértezni magukat a hibáztatás, leértékelés, követelőzés ellen, és erős határokat húzni - például az anyagiak terén, ahogy Ön is írta.
Remélem, segítettem!
Minden jót,
Domján Mónika2014. 02. 28. 12:46Még nincs értékelés
2013. 12. 13.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
VAnnak emberek akik dolgokat, kicsiket, rögtön felfújnak, túloznak. MIért? Miért nem lehet azt szépen, higgadtan kezelni a dolgokat? Illetve miért nem úgy mesélik ahogy valójában volt?
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!
Igen, vannak. Sőt, időnként szinte mindenki csinál ilyet. Hogy miért? Más és más okból - mindenesetre sohasem ok nélkül. Ezek az okok érzelmi természetűek, ennél közelebbit pedig csak az adott ember alapos megismerése és megértése után lehet mondani. Remélem, ez Önnek is sikerül! Sok-sok türelemre, nyitottságra és elfogulatlanságra lesz hozzá szüksége.
Sok sikert kívánok!
Domján Mónika2013. 12. 13. 21:15Még nincs értékelés
2013. 12. 03.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
Most olvasom a Mérgező Szülők című könyvet. A következő sorokon elgondolkodtam, mert egy picit magamra ismertem.
Részben nekem is mérgező szüleim vannak. "A mérgező szülők felnőtt gyerekeinél nem szokatlan a fejfájás, gyomorfájás, izomfeszültség, kimerültség, étvágytalanság vagy éppen evési kényszer, alvászavar és az émelygés. Miért ezek a tünetek? Mit jeleznek? NEm tudom miért, d kiskoromtól kezdve fáradékony vagyok/voltam. Szóval ezek a tünetek némely életszakaszokban nálam s voltak. Környezeti hatás miatt vagy komplexen valami miatt, nem tudom. Most, 30éves korom elmúltával jöttem rá, és nem volt kellemes be is ismerni, belátni, miután rájöttem. köszönöm segítségét.
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!
Könnyen lehet, hogy az említett pszichoszomatikus tünetek visszavezethetők arra a családi klímára, szülői bánásmódra, amelyben felnőtt. A belátás mindig az első, legfontosabb lépés a gyógyulás, változás felé, ezután indulhat el azon az önismereti úton, amelyben feltárja tüneteinek eredetét, és egy támogató terapeuta vagy csoport által biztosított elfogadó közegben új, egészségesebb megoldási módokat talál feszültségeinek kezelésére és problémáinak megoldására. Kívánom, hogy sikerrel járjon, és ha úgy dönt, szívesen állok személyesen is rendelkezésére!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 12. 03. 14:32Még nincs értékelés
2013. 11. 01.⧉
Olvasói kérdés
Kedves pszichológus!
Segítséget szeretnék kérni anyukám és a barátom terén.....sajnos nem tudom hogy mit kéne csinálni. Az anyukám lebetegedett évekkel ezelött és elveszítette a munkahelyét idökzöben kb. már vagy 2 éve. Azóta mást se hallgatok töle napi 24 orába, hogy igy a volt munkahelye meg úgy.....nekem szerencsére volt munkahelyem és addig beszéltem a munkáltatómnak még felvette az anyukámat. Nem volt könnyü , mert ez egy házi segítségnyujtásos munkakör ahol az embereket magamnak ekll összeszedni. Egy kedves ellátottam segítségével anyának is össze tudtam szedni. Gondoltam, hogy végre msotmár megnyukszik, hogy van állása hiszen 50évesen eléggé nehéz a munkaerő piacon föleg hogyha valaki beteg is. Hát sajnos nem így történt , mert még mindig egyfolytába a volt munkahelyét majmolja amivel teljesen kikészit engem. Föleg azzal, hogy mindenkinek ugy tálalja fel, hogy mi egy tök csoró család vagyunk és segitsenek anyagilag.....sokan nem tudják h avn munkahelyem meg neki is....és ez nagyon bánt az anyukámba már rendesen égek miatta amit csinál. tudom hogy enm sok pénzünk van még igy se hogy msotmár ö si dolgozik de azért annyira rossz helyzetbe sem vagyunk már. Ez az egyik problémám....a másik pedig a barátom. Mindig megjegyzést tesz hogy én nem tudok fözni sütni pedig 23 éves vagyok....ez rosszul esik töle mer sokszor ugy érzem mint hogyha ö elvárná hogyha majd összeköltözünk, hogy feszt cseléd legyek a háznál....nekem az h fözzek süssek meg takaritsak nem okoz örömöt és azt sem értem, hogy attól hogy ö férfi miért ne cisnálhatná meg ö is? Elvárná h dolgozzak meg persze csináljam meg a házi munkát pedig én is egy ember vagyok....azon kivül többször is mondott olyat hogy ö nem elsz sneki eltartoja....nem si várom el de akkor ö miért várja el h én ugymond megcsináljam a nöi kötelességeimet majd ha összeköltözünk, de ö mint férfi a család fenntartásra meg majd sz....-ik majd rá.......A másik meg attol félek még h ugye neki nincs munkahelye és sokszor mondta h ö felmegy pestre ami azt jelentené hogy menjek én is amjd utána. csak sajnos én nem tudnék utána menni mer nekem azért anya is itt van akinek be kell segitenem. Egyszerüen enm tudom, hogy mit tegyek megbolondulok szinte már ettöl az egésztöl.....pedig szeirntem a barátomnak si jobb lenne ha itt maradna mer neki is itt vannak a szerettei azon kivül itt nem kell rezsit meg albit fizetni ott viszont kéne és hát van egy kisfia aki nem tölem van akkor viszont öt sem láthatná mindig mert budapeströl feszt oda meg vissza menni nem kis pénz....
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!

Tényleg komoly segítséget adott édesanyjának, és jogosan kérheti tőle, hogy ne hozza Önt kínos helyzetbe mások előtt, és ne panaszkodjon Önnek egyfolytában. Megkérdezheti tőle, hogy mi bántja még mindig, és miben tud Ön segíteni - de ha erre nem ad választ, akkor egy idő után nem marad más, mint a megterhelő helyzetek elkerülése, visszautasítása. Sajnos előfordulhat, hogy édesanyja Öntől (és másoktól) várja minden problémája megoldását, de nem azzal segítenek, ha minden felelősséget átvállalnak tőle.
A barátjával kapcsolatban helyesen teszi, ha képviseli az érdekeit, igényeit - ma már nem olyan világot élünk, hogy automatikusan leosztódnának a férfi és a női szerepek, a munkamegosztásban igenis kölcsönösen kell megegyeznie a párnak. A költözéssel kapcsolatban számomra nem derül ki, hogy Ön valójában mit szeretne és miért: helyben maradni, együtt lenni a párjával, az édesanyját segíteni... De Ön mit szeretne? Véleményem szerint ennek a kérdésnek az őszinte megválaszolása sokat segít majd a döntésben.

Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 11. 01. 15:025 / 5 olvasói értékelés
2013. 11. 01.⧉
Olvasói kérdés
Tiszteletem kedves Mónika!
Szeretném segítsségét kérni. Én egy 19 éves lány vagyok és 26 éves a barátom. Lenne egy gondom hogy visszahúzódó szótlan lány vagyok. Nemtudom hogy hogyan tudjak megnyílni a párom családjával szemben. Tudna nekem segíteni hogy miről lehet beszélgetni az anyósommal meg a párom férfi tesójával meg a párom sógornőjével meg a párom mamájával?
Vagyis hogy jó legyen a kapcsolatom a párom anyukájával meg a tesójával meg a sógornőjével meg a mamájával és a párommal is. Köszönöm szépen. Várom mielőbbi segítségét
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!
Azt javaslom, kérdezgesse őket bátran! Ez egyrészt segít Önnek is témát találni, hiszen lassanként ki fog derülni, mi érdekli őket, és lesznek közös érdeklődési pontok, amiről könnyebb lesz majd beszélgetni. Másrészt a legtöbb ember szereti, ha érdeklődnek iránta, odafigyelnek rá - és a kérdezéssel ezt az érdeklődést tudja kifejezni. Persze azért fontos, hogy időnként Ön is eláruljon magáról néhány dolgot, különben egyoldalúvá válik a kapcsolat, és az egy idő után mindenkinek megterhelő lehet. Kérje párja segítségét, hogy legyen ott Önnel ezekben a helyzetekben, vonja be a beszélgetésekbe, kérdezzen Öntől, meséljen Önről a többiek jelenlétében, hogy aztán ehhez Ön is tudjon kapcsolódni. Szerintem nem kell megtagadnia önmagát és hirtelen cserfessé válni, amikor sosem volt ilyen. Nyugodtan, a saját tempójában közelítsen a többiekhez, valószínűleg ők sem várják azt, látva az Ön habitusát, hogy azonnal a legjobb barátokká válnak.

Sok sikert kívánok!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 11. 01. 14:50Még nincs értékelés
2013. 11. 01.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
A párom (41) lelki terheket cipel. Hónapok óta nincs munkája, most már jobban akarja, jobban próbálkozik, nehéz.
Aranyos, bohókás, komoly is tudni lenni, mégis nehéz vele. NEm akarja a segítségemet meghallani. Most azért írok, hogy a lelki terheiben hogyan segítsek neki. NEhéz tud vele lenni, ugyanis elég morgós és olykor semmivel nincs kibékülve. NEm szorgalmas és nem törekvő, de megvannak neki is a jó tulajdonságai. OLyan nem akarásnak nyögés a vége tud lenni. Most távkapcsolatban vagyunk, ám olykor így is is nehéz tud lenni a morgóssága, méktatlankodáa miatt. Tudom, hogy részben a lelki terhei miatt ilyen. NEki is elváltak a szülei, ám elmesélése alapján nehéz volt, mert hiába volt utána és van nevelőapjuk, lelkileg nem úgy vállalta őket és a nev.apjának is van egy fura természete. Valamelyest érzelmileg zárkózott lett, amit nem csodálok. Sajnos nem épp optimista. Álmodozó, ábrándozó, valahol egy kamasz gyerek. Jókat tudunk beszélgetni, sajnos nem mindenről. NEm jó útravalót kapott, nem épp jo környezeti hatások alatt nőtt. Sajnos ő is és anyukája is szabad szájú. Anyukája elég rendesen az tud lenni. Modták már azt is, hogy ez komplexusok miatt is lehet. AZ utóbbi egy évben sok pszichológiai cikket olvastam párkapcsolati témában is, hogy megértsek, rálássak dolgokra. JAvamra, hasznomra váltak. Szeretem és tolerálom a dolgait, ezt érzi és tudja is, ám mégis nehéz vele. A tartalákait éli fel. BÁr az én családommal is megvannak a magam gondjai. Ami foszlányokat mesélt a párom a lelki dolgairól, én kiakadtam rajta. ÉS már több évtizede cipeli őket. Mikor megkérdeztem tőle, hogy erről meg erről beszélt-e már anyukájával, azt mondta nem, mert nem akar bajt. Én sem merek dolgokat anyukájának elmesélni amit elmesélnék, mert nem tudom milyen szintű baj lenne belőle. Hogyan tudná letenni a lelki terheit? Tapasztalatból tudom, hogy milyen megkönnyebbülés lenne. Köszönöm segítségét.
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!

Sajnos sokan szeretnék mások - többnyire persze hozzájuk közelálló emberek - problémáit megoldani helyettük. Ez sosem sikerülhet! Mindenki a saját életért felelős, és az abban felbukkanó problémák megoldásáért. Tehát Ön azért, hogy párja munkanélkülisége milyen problémákat okoz Önnek. Persze támogatni, biztatni lehet a másikat, de bármilyen segítségre csak akkor lesz fogékony, ha ő maga is eljut oda, hogy szeretne ilyesmit elfogadni. Mesélni lehet ezekről a lehetőségekről - könyvekről, cikkekről, csoportos- vagy egyéni tanácsadásról - de erőltetni, győzködni nem érdemes a másikat, attól csak még jobban elzárkózik majd.
Valószínűleg jobban motiválja a párját - amennyiben valóban szereti Önt - ha nyíltan elmondja, milyen nehéz együtt lenni vele ebben a helyzetben, és nem nyeli le szó nélkül a mogorvaságát, bántásait. Ha ő maga akar változtatni nehéz helyzetén, az tud igazi változást hozni. Ön pedig azzal tudja párját ebben az irányban támogatni, ha a megértés mellett tükröt is tart neki.

Sok erőt kívánok hozzá!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 11. 01. 14:41Még nincs értékelés
2013. 10. 06.⧉
Olvasói kérdés
Tisztelt Domjan Monika!
Jartam pszichologushoz masfel even at, meg tervezem is a jovoben, de ugy erzem a paromnak is szuksege lenne ra, de o nem akarja beismerni, vagy epp azt hozza fol kifogasnak hogy nem hisz a hatekonysagaban. hogyan tudnam megis ravenni? amellett hogy rettento stresszes a munkaja, idegileg labilis, sokszor elveszti a kontrollt es uvoltozik akar nyilvanos helyen is, targyakat dobal, volt mar dulakodas is koztunk, ha jo kedve van azert akar inni, ha rossz kedve van, azert (meg nem alkoholista), es az a tipus akire rossz hatassal van az alkohol. emellett tobb trauma is erte, amit szinten tagad, es mindent egybevetve, az a benyomasom hogy a lelke melyen nincs semmi onbizalma, sot, nagyon rossz velemennyel van sajat magarol. ketszer eljutott odaig hogy idopontot foglalt, de aztan az utolso pillanatban kozolte velem, nem megy el. lehet valamit tenni? koszonom valaszat!
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!

Sajnos, nem tudom egyértelműen biztatni: egy terápiás folyamat akkor hatásos, ha valaki önként szánja rá magát. Így rábeszélni sem érdemes senkit egy ponton túl... Indirekt módon azzal tud ebben segíteni, ha békénhagyja a párját ezzel a témával, és így nem fogja azt érezni, hogy ez az Ön "mániája", hanem esetleg ő maga szembesül a problémáival. Ha pedig Ön vesz igénybe ilyen segítséget, az példaértékű lehet - abban az esetben, ha azzal sem nyomasztja őt, hogy "bezzeg én járok, de te...?".
Egyetértek Önnel abban, hogy egy ilyen nehéz párkapcsolatban, mint az Önöké, érdemes elgondolkodnia azon, hogy miért került ebbe a helyzetbe, milyen saját megoldandói vannak még. Könnyen előfordulhat, hogy ha Ön folyamodik segítségért a saját problémáival kapcsolatban, azzal mindkettőjüknek segít.
Kívánom, hogy sikerüljön megtenni a megfelelő lépéseket, amelyek mindkettejük javára válnak majd!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 10. 06. 22:06Még nincs értékelés
2013. 09. 30.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Domján Mónika!
Egy 16 éves lány vagyok. Egyke. Anyukám egyedül nevel engem. Apukám 5 éves koromban hagyott el minket, megismert egy másik nőt és külföldre költözött vele. Nem sok emlékem van róla, csak elszórtan néhány. Akkoriban is elég keveset volt velem, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem játszani és hülyéskedni vele. Néha átfut az agyamon, vajon mennyivel lenne másabb az életem, ha ő is a részese lenne, mégse éreztem soha konkrétan a hiányát. Azóta összesen kétszer láttam őt, nem nagyon jár vissza az országba, de olykor az interneten keresztül ír nekem. Anyukám még mindig nagyon utálja apukámat, ezért nem örül neki, hogy néhanapján levelezem vele.
Anyámmal se túl fényes a kapcsolatom. Sose tudtam vele két értelmes szónál többet váltani. Sohase tudott használható tanácsot adni nekem, sose tudott lelki vigaszt, érzelmi támaszt, megnyugvást nyújtani számomra. Mivel egymaga kell, hogy eltartson kettőnket nagyon sokat robotol és mire hazaér a munkából általában hulla fáradt és teljesen kész van idegileg. Mindenféle különösebb ok nélkül rengeteget ordibál velem, nagyon türelmetlen, mindenbe beleköt és kritizál. Teljesen az idegeimre megy. Most már odáig fajult a dolog, hogy inkább elkerülöm őt és azt, hogy beszédbe kelljen elegyednem vele, mert ha rajta múlik veszekedésbe torkollik az egész. Állandóan dühös vagyok rá, de nem akarom ezt kimutatni, mert tudom, hogy neki is nehéz. Inkább bezárkózom a szobámba, hogy még véletlenül se legyen köztünk semmi konfliktus, de mostanában már egyre kevésbé viselem el az ebből fakadó magányt, úgyhogy a barátaimmal császkálom valamerre, vagy a nagyszüleimnél alszom.
Nincs óriási haveri köröm, nem szokásom bájologni a fél várossal, de van 4-5 barátnőm, akikkel nagyon közeli kapcsolatot ápolok. A nagyszüleimen kívül ők a napsugarak az életemben. Boldog vagyok, hogy vannak nekem.
A fiúk terén sajnos nincs ekkora szerencsém, pedig már egész kicsi korom óta nagyon vágyom az ellenkező nem társaságára. Néha szoktam pszichológiát olvasni, mert érdekel, többek között Freudot is és ő is szót ejt a gyermeki szexualitásról, hogy a gyermekeknek is van szexualitásuk. Ez teljesen rendben is van. Én mégis mindig úgy éreztem, hogy részemről ez meghaladja a normális szintet. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész kicsi koromtól kezdve rossz és romlott gyereknek érezzem magamat. Ugyanakkor ez a szégyenérzet fokozta is a szexuális izgalmamat. Már óvodáskoromban is állandóan a szex körül forogtak a gondolataim, mindenről erre asszociáltam. Ennek persze megvoltak a maga előnyei is. Általános iskolában sikerült a társaimat lehengerelnem a perverz vicceimmel, fantáziámmal. Ugyanakkor a srácok inkább a csapat mókamestereként és haverként tekintettek rám. Amikor mint lány a fiúhoz próbáltam közeledni feléjük azt rendszerint elutasították, ráadásul volt, hogy kifejezetten durván. 7 éves koromtól kezdve már rendszeresen önkielégítettem a lakásban található tárgyakkal és felnőtt filmeket néztem, 14 éves koromra pedig már saját vibrátorokat is sikerült beszereznem otthonra.
10 éves koromra már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a velem egyidős fiúk iránt. A 40 év körüli férfiak voltak azok, akik igazán felkorbácsolták bennem a szexuális vágyat. A korosztályom az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt és én sem érdekeltem őket. Az idősebb férfiak viszont rendszerint kimutatták irányomba, hogy tetszem nekik és velük könnyebben találtam meg a közös hangot. Az edzőmmel egy tábor alkalmával kicsit össze is melegedtünk, amikor 14 éves voltam, de a behatolás nem történt meg, csak szájjal kényeztettük egymást. Ez volt az első és utolsó komolyabb szexuális élményem, azóta csak elvétve csattant el egy-két csók, szóval még a mai napig szűz vagyok. Viszont nagyon nehezen bírom türtőztetni magamat, mert nagyon kívánom már a szexet.
Szerencsére a nyári szünet alkalmával egy picikét elterelődött erről a figyelmem, mert sok a szabadidőm és igyekszem mindig csinálni magamnak valamilyen programot. Múlthéten például a nagyszüleimnél töltöttem az egész hetet, mert anyukám felutazott a nővéréhez Pestre, én meg nem szerettem volna egyedül maradni a lakásban. Velük egyébként is nagyon jó a kapcsolatom és örültek neki, hogy többet leszünk együtt. Ők nem olyanok, mint az átlag nagyszülők. Tatám 65 éves, de nagyon fiatalos, mindig bakancsot, farmert és bőrdzsekit hord. Lófarokba kötött vállig érő haja és bajusza van. Sokat sportol, úszik és motorozik, néha engem is elvisz magával egy-két motoros bulira, amit nagyon élvezek. Egy kisvárosban élünk és ő kb. az egész várossal jóban van, mert nagyon barátkozós, közvetlen és vagány. Mamám 63 éves, amolyan háziasszony típus, mert imád sütni, főzni, de ő is nyitott az új dolgokra. Pont ezt szeretem bennük, hogy míg anyukám rendkívül konzervatív, felszínes és pesszimista gondolkodású, ők nagyon szabad szellemiségűek, akárcsak én és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Ők maguk is és a kapcsolatuk is rendkívül kiegyensúlyozott.
Egyik éjszaka túlzottan is sikerült erről megbizonyosodnom. Általában az MP3 lejátszómmal a fülemben alszom, de akkor sehogy se jött álom a szememre, ezért elhatároztam, hogy verseket írok, amíg el nem álmosodom. Ekkor hallottam meg a nagyszüleim szobája felől kiszűrődő hangokat. Teljesen ledermedtem a nyögések hallatán. Tudtam, hogy jó a házasságuk, de meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a legintimebb pillanataik közben és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. Annak ellenére, hogy kellemetlenül érintett a dolog, mégis volt valami izgató abban, hogy hallottam őket elélvezni. Tatám egyre szaporább, mélyről jövő, férfias nyögdécseléseit kifejezetten izgatónak találtam. Nagyon szégyelltem és szégyellem magamat emiatt, de egy kicsit felizgatott. Általában véve is minden kis apró ingerre izgalomba jövök és megszoktam, hogy pornónézés alatt is vizuális és auditív ingerekre gerjedek be. Ez viszont más volt és nagyon rosszul éreztem magamat, amiért kívántam, hogy magamhoz nyúljak. Talán pont ez az erősödő szégyenérzet volt az, ami ráadásképp hozzájárult ahhoz, hogy izgatónak találjam ezt a szituációt és a tudat, hogy most nem lenne szabad felizgulnom, mert ez egyszerűen undorító. Másnap alig bírtam a szemükbe nézni, persze próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Erre csak rátett még egy lapáttal, amikor tatám a beszélgetés közben átkarolt engem. Még élt bennem a tegnapi bűntudat, ugyanakkor minél inkább tiltakoztam ellene felsejlett bennem a hang, ahogyan tatám elélvezett. Az érintésébe belebizseregtem. Utáltam és utálom magamat. Teljesen össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy hogyan lehetek ennyire undorító. Hogyan érezhetek ilyet? Tudom, hogy ez nem normális és beteges és az is, hogy egyáltalán megfordulnak a fejemben ilyesmik. Természetesen nem akarok tőle semmi szexuális jellegű dolgot. Még belegondolni is rossz. Azóta szörnyen rosszul érzem magamat és szégyellem magamat. Azon gondolkodom, hogy fordulhatott egyáltalán elő, hogy ilyet érezzek? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Elnézést kérek, hogy ennyire mérhetetlenül hosszúra és részletesre sikeredett a levelem, de tényleg szeretném megtudni a problémám valódi okait és azt, hogy hogyan tudnám megszüntetni magamban ezeket a gondolatok és érzéseket! Azért lett ilyen terjedelmes a leírás, mert féltem, hogy nehogy kihagyjak olyan dolgokat a történetből, amik esetleg fontosak lehetnek ennek elérése érdekében! Nagyon össze vagyok zavarodva és undorodom magamtól. Mennyire számít betegesnek vagy normálisnak a helyzetem? Félek, hogy beteges vagyok!! Várom mielőbbi válaszát!
Szakértői válasz
Kedves 16 éves lány!

Mindenekelőtt kiemelném, hogy kevesen rendelkeznek olyan magas fokú szexuális tudatossággal - főleg ebben a korban -mint Ön. A részletes leírás alapján nekem az apa hiányának pótlása, és a vele kapcsolatos gyermeki szexuális vonzalom kiélésének elmaradása (annál is inkább, mert az elhagyatás éppen az erre legfogékonyabb korban történt) tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak, amely a fokozott nemi vágy és az apa-szerű figurák iránti vonzódás hátterében áll. Ez egy normális reakció erre a helyzetre, azzal együtt, hogy sok egyéb reakció is elképzelhető hasonló helyzetben. Az a kérdés, hogy Ön mit szeretne kezdeni ezzel? Szeretné-e feldolgozni a korai apahiány érzelmi traumáit, és ezzel szexualitását is az egyenrangú párkapcsolatok kialakítása felé terelni? Abszolút időben van hozzá, és tudatossága a siker egyik legfontosabb garanciája. Amennyiben így dönt, javaslom, hogy keressen fel egy szexuálpszichológus kollégát - olyasvalakit, aki a szexualitást és annak érzelmi hátterét egyaránt átlátja, és segít Önnek átdolgozni az ezzel kapcsolatos sérült kötődési mintákat.

Sok sikert kívánok!
Domján Mónika2013. 09. 30. 12:58Még nincs értékelés
2013. 07. 22.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
Nem nagyon vagyok jártas a témában a mániás depresszióban szenvedők is képesek szerelemebe esni? Mennyire mélyen élik meg az érzelmeket? Vagy csak felszínes érzéseik vannak? A külsőségek fontosak számukra?
A válaszát előre is köszönöm: Kata
Szakértői válasz
Kedves Kata!

Természetesen képesek szerelembe esni a mániás-depresszív zavarban szenvedők is, de éppen aktuális lelkiállapotuktól függően vagy elsöprően heves (mániás fázis) vagy érdektelen, közönyös, reményvesztett érzelmek (depressziós) hatják át szerelmi életüket (is). Partnerként rendkívül próbára tevő lehet alkalmazkodni ehhez a hullámzáshoz.

Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 07. 22. 12:48Még nincs értékelés
2013. 05. 06.⧉
Olvasói kérdés

Kedves Mónika!
25 éves nő vagyok. Szeretnék változtatni a pesszimista hozzáállásomon, negatív életszemléletemen, amit már egy ideje próbálok megvalósítani, sikertelenül. Ideges, stresszes, bolhából elefántot csináló természettel rendelkezem. Sokat gondolkodtam miért vagyok ilyen, komolyabb ill. említésre méltó okom erre nincsen,mégis mindig megtalálom minden dologban a negatívat. Valószínűleg gyerekkoromra vezethető vissza,édesanyám is ilyen volt mindig. Olvasok,keresgetek a neten olyan bejegyzéseket, amelyek ötleteket adnak ahhoz, hogyan lehet az ember derűlátó, pozitív gondolkodású, mosolygós, és elégedett. Azt hiszem tönkrefogom tenni az elfogadható életkörülményeimet, elveszítem azokat az embereket,akik még törődnek velem. Nem sok van,mert igen zárkózott is vagyok. Szeretnék tanácsot kérni, és minél több olyan kifejezetten erre a problémára összpontosító könyv-, cikkajánlást kérni Öntől, amiket, ha részletesen áttanulmányozok segítséget ill. rálátást nyerhetek a fényfelé. Kérem segítsen egy picit ebben!
Köszönettel:
Ani!

Szakértői válasz

Kedves Ani!

Az egyik könyv, ami kapásból eszembe jutott, Brené Brown: Élj szívvel lélekkel! című műve, melyről a neten is olvashat. 
A másik Anrew Matthews: Hallgass a szívedre! című könyve, és ide kapcsolódhat egy újabb műve, az "Élj vidáman!" című, amelyet ugyan nem olvastam, de a másik könyve és a címe alapján merem ajánlani.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy negativitása és a szorongásai mélyebb gyökereinek feltárásában és romboló mintáinak átírásában egy támogató szakember vagy csoport tud igazán segíteni, számtalan könyvet el lehet úgy olvasni, hogy az ember aztán ne csináljon semmit másképp. A személyes jelenlét sokkal nagyobb lökést ad tapasztalatom szerint. Saját egyéni és csoportos terápiás tevékenységemről itt olvashat: www.napszikra.hu/terapeuta/domjan-monika
Üdvözlettel,

Domján Mónika2013. 05. 06. 16:28Még nincs értékelés
2013. 02. 25.⧉
Olvasói kérdés
Tisztelt Mónika!
14 éve kezelt depressziós állapotban vagyok. Ez nagyon sokszor előjön, van hogy egy hónapban kb. két napot örülök az életnek. Voltam már öngyilkos is nem egyszer. Közben Colitis ulcerózás is vagyok. Most nyár óta hallok hangokat amelyek nagyon agresszívak (tedd meg, légy átkozott, Isten verjen meg, stb.) . Látok koponyákat, majd vérben fekvő alakot, majd magamat is vérben fekve holtan, . Érzek olyat mintha hangyák, bogarak mászkálnának rajtam, nagyon idegesítő. Sokszor egy egy elhangzott mondatott, vagy szavakat ismételgetek ezerszer. Most voltam pszichiátrián, de sajnos nem segített semmit, egyenlőre. Az lenne a kérdésem hogy ez meddig tart? Milyen betegség ez? Rengeteg gyógyszert szedek, trittikó, citobrály, rivotril, ripedon, truxál, nagy mennyiségben. Levagyok százalékolva! Kérem hogy sürgősen válaszoljon mert megőrülök! Katica0517
Szakértői válasz
Kedves Katica!
Korábban már válaszoltam levelére - ennél többet ezen az oldalon nem tudok segíteni. Ha gondolja, keressen fel személyesen - elérhetőségeimet, tevékenységem leírását itt találja: www.napszikra.hu/fogl/dm/eletvez.tan.szimbolum
Üdvözlettel:
Domján Mónika2013. 02. 25. 14:53Még nincs értékelés
2013. 02. 04.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!
Én 51 éves vagyok és már többször feküdtem a pszichiátrián, hol major depresszióval,hol bipoláris effektív súlyos depresszióval, voltam már többször is öngyilkos jelölt, de megmentettek, a legsúlyosabb amikor négy napot voltam az intenzíven. Most is a kórházban voltam, és még adaptáción vagyok. A mostani tüneteim nagyon nagy lehangoltság, keresem hogy hogyan halhatnák meg úgy hogy ne mentsenek meg! Közben három hónapja tartó parancsoló hallás (tedd meg, verjen meg az Isten, légy átkozott, stb.) .Látással koponyákat látok, majd egy vérben fekvő alakott, majd magamat. Szavakat, mondatokat ismételgetek, hol magamba. Már 14 éve vagyok depressziós, és colitis ulcerózás. Kérdésem az lenne hogy ez milyen betegség? Meddig tart! (mert már megbolondulok az állandó halucinációimmal). Kaptam gyógyszereket is de még nem hatnak, pedig már négy hete újakat kaptam. Félek a tömegben, menekülök onnan pánik miatt. Elegem van már az egészből, nem akarok élni így! Elfelejtem mit mondtak pár perce, de a múltra emlékszem. Mostanában csak lennt vagyok nagyon. Magányosnak érzem magam! Új házasságban élek másfél éve, de nem túl jól sikerült! Válaszát előre is köszönöm! Katica
Szakértői válasz
Kedves Katica!
Gondolom, nincs szüksége egy újabb diagnózisra, amelyet ennyi információ alapján nem is lehet felállítani. Amennyiben rászánja magát egy komoly terápiára, amelyben félelemei, önbüntető kényszerei hátterét szeretné megismerni, megérteni, és belekezdene egy komoly erőfeszítéseket igénylő változási folyamatba egy boldogabb élet érdekében, szívesen fogadom!
Az a tény, hogy eddig nem halt meg, számomra azt mutatja, hogy van valaki Önben, aki az életet akarja választani. Azt viszont csak méltón, örömmel érdemes élni! Tehát ha el akar indulni ebben az irányban, várom hívását!
Üdvözlettel,
Domján Mónika2013. 02. 04. 17:15Még nincs értékelés
2012. 10. 04.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika! Elég nagy problémám van.21 éve vagyunk együtt a párommal.Már 2 szer éltünk külön.egyszer 2 évig és egyszer 5 hónapig.de sajnos mindig vissza fogadom mert egyedül albérletben nem tudom nevelni 2 gyermekem.Ő bántalmazót is már engem.mind fizikálisan mind lelkileg.Még most is folyamatban van az utolsó bántalmazása.folyamatosan féltékeny rám, holott én nem adok rá neki okot.Igaz egy sörözőben dolgozok ahol ő is ismer mindenkit.Folyamatosan elmond minden ...... na annak.Soha egy kedves szava nincs hozzám.Akár mit csinálok az rossz.Sokszor már én is kezdem azt hinni hogy tényleg bennem van a hiba.Nem szeretem és sajnos a gyerekeim se mivel velük is mindig csak dödög.Soha nem jó neki semmi.Arol meg nem is beszélve hogy a gyermekeim is látták a bántalmazásokat és azt ahogy viselkedik velem.Gyermekeim 20 és 18 évesek.és sajnos az a probléma hogy már nem bírom sokszor és alkoholhoz nyúlok ami után jön a bűntudat és a szégyen.Már öngyilkosság is meg fordult a fejembe mivel kilátástalanak látom a helyzetem.Bánt az is hogy a gyerekeimet ilyen helyzetbe sodortam ilyen életet kell nekik élnie.Én okoztam ezt nekik.el vagyok keseredve.Kérem tanácsát mit tegyek?Igaz csak nagyábol írtam le a helyzetem,de szívesen mesélek még.
Szakértői válasz
Kedves Kérdező!
Tényleg Önben van a hiba a kialakult helyzet miatt - méghozzá azért, mert nem lépett ki belőle már jóval korábban. Biztosan nem könnyű anyagilag megoldania egyedül a gyerekek felnevelését, de ha igazán akarja, talál megoldást. Ráadásul már nagyok a gyerekek, dolgozni is tudnak, még tanulás mellett is, nem kell egyedül a nyakába vennie minden gondot. Egy ilyen látszólag képtelen függőségi helyzetnek persze mindig megvan a lelki háttere, és nem könnyű túllépni azon a súlyos önbizalomhiányon, ami miatt Ön elviseli bántalmazó partnerét. Nem könnyű, de lehetséges. Javaslom, hogy keressen olyan szakembert, vagy támogató csoportot, aki vagy amely intézményi ellátás keretei között tudja Önt fogadni, amennyiben nem tud egy terapeutát kifizetni. Ha önerőből képes kilépni ebből a kapcsolatból, az mindenképp segít, de fontos lenne a hátteret is feltárni, különben öntudatlanul könnyen egy hasonló helyzetben találhatja magát nemsokára.

Sok erőt, kitartást kívánok!
Domján Mónika2012. 10. 04. 19:32Még nincs értékelés
2012. 09. 17.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!Azzal a problémával fordulok önhöz 5 hónapja a gyermekeim apját kidobtam,elküldtem 11év után(hamarabb kellet volna)ritkán de sokat ivott ilyenkor a gyermekeim szeme láttára bántalmazott.A fiam aki 9 éves nagyon apás volt őt nagyon megviselte édes apja elköltözése.hétvégenként nála van.A gyermek viselkedése megváltozott irányomba.szemtelen,követelőzö,bántja a 8 éves húgát,nem fogad szót,csavarog,hamar megsértődik,engem okol az apja elmenetele miatt,ha valami nem úgy van ahogy ő akarja balhézik tör zúz,ilyenkor próbálom nyuktatní és én is próbálok nyugodt maradni de ő csak még jobban hergeli magát.Már teljesen kétségbe vagyok esve ez miatt mit tegyek.Sajnos van mikor megverem de ezzel csak rontok a helyzeten még jobban megutál.(vannak napok mikor olyan mint egy földre szált angyal)olyan mint ha két személyiség lakozna benne.Kérem segítsen.Köszönettel egy anyuka.(vikoca29)
Szakértői válasz
Kedves Anyuka!
Ön nagyon nehéz családi helyzetbe került, amelynek a kezeléséhez véleményem szerint nem rendelkezik megfelelő eszközökkel. Szerencsére ezt Ön is érzi, ezért keres segítséget, ami nagyon jó. Legtöbbet egy erre specializálódott szakember - gyermekpszichológus, családterapeuta - tud segíteni, ezért javaslom,hogy a lakóhelye környékén keresse meg ezeket a támogatási lehetőségeket. A CsaládiNeten a gyermeknevelés rovatban szereplő szakértők valószínűleg bővebb felvilágosítással tudnak szolgálni.
Üdvözlettel,
Domján Mónika2012. 09. 17. 14:29Még nincs értékelés
2012. 09. 17.⧉
Olvasói kérdés

Kedves Mónika!
Először is köszönöm lelkiismeretes, gondos, kedves válaszait minden kérdez nevében. Válaszaival sokat segít mindenkinek.
Akkor felvázolnám tömören,de azért röviden részletezve a problémámat, amivel már jó ideje küzdöm.
Kb.6 éve költöztem erre a településre, nem is ismertem senkit itt, a barátommal jöttem ide, viszont röviddel aztán véget is ért a kapcsoltatunk. Utána egy rövidebb kudarcra ítélt kapcsolat következett, végül megismerkedtem a jelenlegi párommal, ő most 36 és 24. Ez a bevezetése a problémának.
A párommal képzelem el a jövőmet, gyerkőceimet csak is tőle tudom elképzelni, a legjobb ember, akivel összehozhatott a sors. Igen hisztis a jellemem sajnos, de ő ezt is nagyon jól kezeli. 3 és fél éve vagyunk együtt, kb 2éve együtt is élünk gyakorlatilag. Mielőtt megismertem volna, hallomásból tudtam ki ő, népszerű a településen, mert van egy kisebb vendéglátó hely, amit ő üzemeltet régóta, és nem jó híre van az egyszerűbb nép szemében.
Olyan dolgokat hallottam, hogy oda csak \"beképzeltek\", \"nagyképűek\" stb. járnak. Való igaz, hogy nem az \"alja népe\", hanem kiegyensúlyozottabb életvitelű vendégek járnak.
Én önmagam mindig is az egyszerűbb nép közé soroltam, jó kedélyű, de szerény lány voltam mindig.
Ahogy összejöttünk, nem is jártam oda, mert valahogy nem volt szimpatikus a hely talán pont a pletykák miatt, nem tudom. Úgy éreztem nem tudok azonosulni azokkal az emberekkel, teljesen másnak éreztem magam. Maximum havonta egyszer elmentem egy vacsorára, (mert azok elég sűrűn szoktak lenni),de még a páromat sem mentem el soha megnézni, pedig szinte minden nap dolgozott ott ő is, mellesleg egy saroknyira lakunk onnan.
Aztán úgy alakult, hogy lassan két éve dolgozom is rendszeresen a sörözőben, mert úgy hozta a sors,hogy elveszítettem az előző munkámat. Az én barátnőim sem jártak be hozzám, én hiába mentem el hozzájuk, valahogy szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Azóta nem is járok sehova szórakozni sem.
Magától értetődőnek tűnt, hogy be kell illeszkednem a vendégkörbe, mert muszáj, ott dolgozom, és a párom miatt is elkerülhetetlen. Az órási gond csak az, hogy még mindig ugyanazok az érzések vannak bennem, mint mielőtt összejöttünk volna. Olyan félelem érzés féle, nem igazán tudom ezt megfogalmazni. Úgy érzem ha nem dolgoznék ott, nem is mennék soha. Nem tudom mitől alakult ki ez az érzés, olyan kisebbség érzéshez hasonlít. Ha nem én dolgozom, szinte egyáltalán nem is szoktam menni. Az emberekhez próbáltam közelebb kerülni, de valahogy végül sosem alakult szorosabb kapcsolat senkivel,még mindig a párom barátainak gondolom őket, nem pedig közös barátoknak.
Nem tudom, hogy azért mert valóban igaz, amit az egyszerűbb emberek mondanak, vagy bennem van a hiba. Nekik is igazuk van egy kicsit. Persze lehet,hogy bennem is van, de valahogy megakarok tőle szabadulni, csak nem tudok. Ennyi idő elteltével sokszor falakat állítok magam köré, mert már nem is akarok egyikkel sem komolyabban barátkozni, mert előre tudom, hogy már nincs rá esély, mások vagyunk, és nem bízok meg senkiben.
Mi van velem? Lehet valahogy változtatni a gondolkodásomon, azon, hogy ne féljek az emberektől? Mert úgy érzem lenéznek vagy kibeszélnek, nem felelek meg. Ha így van, ha nem, valamit tennem kell, ez nem mehet így tovább, mert nem akarok depressziós lenni. Mi tegyek?
Nagyon köszönöm a válaszát!!
Ella

Szakértői válasz

Kedves Ella!

Nagyon jól megfejtette, mi a problémája gyökere: a saját gondolkodásmódja. Amíg akár nyíltan, akár csak önmagában elhatárolja magát bizonyos emberektől, ők ezt megérzik, és szintén elhatárolódnak Öntől. Valójában teljesen mindegy, milyen körből választ barátokat, bármilyen társadalmi rétegbe tartozik egy ember, megvannak a maga értékei, és természetesen a korlátai is. Sőt, ez társadalmi rétegtől függetlenül így van. Ha egy embert szimpatikusnak talál, igyekezzen csak őmiatta kapcsolatba kerülni vele, és ne törődjön azzal, vajon mások mit gondolnak erről. Akik Önt saját maga miatt szeretik, elfogadják akkor is, ha nem minden tettével értenek egyet. Erre legjobb példa a párja, aki Ön mellett van azzal együtt, hogy Ön ellenérzéseket táplál az általa üzemeltetett vendéglátó hely iránt. Lehetetlen mindenkinek megfelelni, ha ezt valaki megpróbálja, lassan eljut odáig, hogy már senkinek nem felel meg, de leginkább önmagát veszíti el - ahogy ezt Ön is tapasztalja, és szenved tőle. Ha megváltoztatja a gondolkodását és elindul ezen az úton, vagyis a saját útján, egyre őszintébb kapcsolatok alakulnak ki Ön körül, leszakadnak azok, akik nem önmagáért szeretik, és ott maradnak azok, akikkel valódban szeretetik. Minél határozottabban meri meghozni a saját döntéseit, annál kevésbé fognak mások belekötni, legalábbis azok, akik fontosak az Önnek. A másoknak való megfelelésről való leszokáshoz és gondolkodásmódja megváltoztatásához szeretettel ajánlom Byron Katie-Michael Katz: Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem? című könyvét.
Sok sikert kívánok!

Domján Mónika2012. 09. 17. 14:24Még nincs értékelés
2012. 06. 01.⧉
Olvasói kérdés
Kedves Mónika!

Egyedül nevelem a 4 éves kisfiamat és a szüleimmel élünk. Röviden vázolom a helyzetünket. Nem volt még a fiam 10 hónapos, amikor az apa úgy döntött, hogy túl nagy felelősség ez neki és elhagyott minket. Elváltunk, eleinte jött is a gyermekünkért, de aztán ritkultak a látogatások és most már több mint két éve, hogy nem is érdeklődik felőle. Ősszel kezdtük az óvodát, ami elég nagy törés volt a fiam életében, hiszen 3 évig itthon voltam vele. Elég nehezen szokta meg az ovit, most kb. egy hónapja van az, hogy már nem mondja, hogy nem akar menni, vannak már barátai is.
A problémám az, már ha probléma egyáltalán, hogy a fiam szinte mániákusan ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, eseményekhez, időhöz. De már kiskorában is ilyen volt. Igaz mindig is igyekeztem napirendet tartani, már baba kora óta, hogy legyen egy állandóság az életében. Talán túl jól sikerült. Leírnék néhány példát: a múltkor nem akkor vettem fel a pizsamámat, amikor szoktam szóvá is tette pityergés közepette. Általában a nagymama megy érte az oviba, mert ő előbb végez délután, mint én a munkahelyen, de a múltkor sikerült előbb eljönnöm és lelkesen mentem érte, hogy majd mennyire örül, hogy végre én mentem érte, erre elkezdett pityeregni, hogy miért nem a mama ment érte. Ma is ovi szünet miatt a mamával volt itthon, de én is végeztem előbb és hazaértem, mire felébredt a délutáni alvásból, szabályosan sírni kezdett, hogy miért előbb jöttem, menjek vissza dolgozni és akkor jöjjek, amikor szoktam. Ez csak néhány példa volt, mert szinte mindenhez ragaszkodik, ahhoz amit és ahogy megszokott. Nem hiszem hogy ez teljesen természetes lenne. De ha tényleg nem az, akkor hogyan változtathatnék rajta legalább egy kicsit. Vagy elnőheti ezt? Mert ha nem és később sem tud alkalmazkodni az élet változásaihoz, akkor elég nehéz élete lesz, hiszen minden változik folyamatosan.
Van egy párkapcsolatom lassan egy éve, és ahhoz, hogy folytatódhasson, költöznünk kéne. De így nem merek belevágni, hiszen teljesen új otthont, új környezetet, új óvodát, új közösséget és új életet kellene élnie, amit valószínűleg nem igazán élne meg könnyen. Egyébként a párommal jól megértik és szeretik egymást.

Köszönöm előre is a válaszát és tanácsát!

É.
Szakértői válasz
Kedves É.!

A leírt "tünetek" az autizmus enyhe formájára, az Asperger-szindrómára emlékeztetnek. Nem kell tőle megijedni, ezzel az állapottal teljes életet lehet élni, viszont fontos odafigyelni az ezzel járó fokozott érzékenységre. Az ilyen gyerekek (és felnőttek) nehezebben igazodnak el a társas kapcsolatok világában, azért ragaszkodnak annyira az ismerős, megszokott helyzetekhez, mert ez nyújt nekik biztonságot. A változások sokkal jobban megviselik őket, mint a többi embert, de ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben meg kell óvni őket a változásoktól. Azt viszont igen, hogy hosszabb időre, és türelmes, fokozatos felkészítésre van szükség.
Javaslom, hogy keressenek fel a témában járatos szakembert, gyermekpszichológust - a Napszikra Terápiás Stúdióból például Szabó Klárát ajánlom szeretettel: http://www.napszikra.hu/terapeuta/szabo-klara
Egy szakember segítségével biztosan megoldható úgy a váltás, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozza gyermekének, sőt megerősödve, a későbbi változásokhoz jobban hozzáedződve kerüljön ki belőle.

Sok sikert kívánok!

Üdvözlettel,
Domján Mónika2012. 06. 01. 11:52Még nincs értékelés

Kérdeznél a szakértőtől?

Tedd fel kérdésedet – a szakértőnk igyekszik válaszolni.