„Amikor nemet mondasz egy elkényeztetett gyereknek a boltban” – ezt a címet adta 6 perces videójának Terel Rico Relz Crawford. Véleménye szerint, ha gyerekkorodban neked minden kívánságod teljesítve volt is, a te gyerekednek nem kell így felnőnie.

A felvétel elején Terel másodpercekig csendben néz a kamerába, miközben 3 év körüli kislánya tipikus hisztériázós jelenetet produkál. Az apa arcán ugyanolyan szintű frusztráció látható, mint a gyerekén – érzéseiről valószínűleg mindenkinek van fogalma, akit hozott már a sajátja kínos helyzetbe nyilvános helyen történő minősíthetetlen viselkedésével.

Forrás: Mr Rico Relz / YouTube

Terel ezután elmondja először a kislánynak, aztán a kamerának, hogy mi is a helyzet pontosan. A gyerek kiborult, mert nem kapott meg valamit a boltban. Elmondja, hogy addig kint maradnak, amíg be nem fejezi a jelenetet.

Nem ígér neki játékot, csokit, nem csap a fenekére, még csak a hangját sem emeli fel.

„Anyám a szuszt is kiverte volna már belőlem” – állítja, majd hozzáteszi: ő nem üti a gyereket, ez nem az ő műfaja. A fő módszere az, hogy valamilyen ingerszegény helyre viszi a kislányt, és addig ott maradnak, amíg vége nincs a műsornak. Nem veszekszik, nem próbál egyezségre jutni.

A videó közepén elmagyarázza, hogy a fő probléma ezzel a viselkedéssel az, hogy a gyerek nem fogad szót, amikor rendre utasítja. Véleménye szerint a szülő joga eldönteni, mikor mit vesz meg a gyereknek, és ha a kicsi ezt nem érdemli meg, a szülő el is vehet tőle bármit. A kislány erre mintegy varázsütésre befejezi a sírást, mintha mi sem történt volna, újra vidám lesz, és megígéri, hogy ha visszatérnek a boltba, nem fogja újrakezdeni az egészet.

Terel módszerében nincs semmi különös. A legtöbb szülő elméletben tisztában van vele, hogy a hisztire adható egyetlen hatékony válasz az, ha a gyereket lehetőség szerint eltávolítjuk a helyszínről, majd nem veszünk róla tudomást.
A gyakorlatban mégis néha rendkívül nehéz ezt megvalósítani. Egy 2-3 éves gyerek igen kitartóan tud torkaszakadtából bömbölni, ha valamit el akar érni, a kimerült és igen gyakran időhiányos szülő pedig úgy érzi, valamit lépnie kell: vagy ő is elkezd kiabálni a gyerekkel (aki persze ettől nem marad csendben, hanem már az ijedtségtől sír), vagy végül jobb meggyőződése ellenére teljesíti a gyerek kívánságát, csak legyen végre csend.

Egyikünk sincsen szuperképességekkel felruházva. Nem érdemes hinni annak, aki azt állítja, hogy neki minden körülmények között sikerül következetesen és higgadtan reagálni a jelenetet rendező gyerekére. Törekedni azonban célszerű rá, mert hosszabb távon ez az egyetlen olyan reakció, amely eredményt hozhat. A kicsi gyerek még nem tudja kontrollálni az indulatait. Nekünk, felnőtteknek azonban már sikerülnie kell ennek, és nyugodt viselkedésünkből ők is tanulni fognak.