Reggel indulni kellene, de a kétéves ragaszkodik hozzá, hogy egyedül vegye fel a cipőjét. Nem sikerül. Segíteni próbálsz, mire dühösen ellöki a kezed, sírni kezd, és közli, hogy akkor ő sehová nem megy.
Ismerős?
A dackorszak egyik legnehezebb része, hogy felnőtt fejjel teljesen érthetetlennek tűnik, miért lesz egy apróságból ekkora ügy. Miért omlik össze attól, hogy a banán kettétört? Miért kell húsz percig sírni azért, mert ma nem a piros pohárból kapta a vizet? És miért mond nemet még arra is, amit két perccel korábban ő maga kért?
Pedig ezek a jelenetek nem arról szólnak, hogy a gyerek irányítani akarja a családot. Sokkal inkább arról, hogy valami hatalmas változás történik benne.
Mikor kezdődik a dackorszak?
A dackorszak általában másfél éves kor körül jelenik meg, és legintenzívebben nagyjából hároméves korig tart. Nincs azonban pontos kezdő- és végpontja. Van, akinél korábban érkezik, más gyereknél később, és az sem ritka, hogy óvodáskorban is vissza-visszatérnek dacosabb időszakok.
Ez nem azt jelenti, hogy a család éveken át folyamatos kiabálásban él majd. A hevesebb szakaszok rendszerint hullámokban jönnek, majd enyhülnek. Sok múlik a gyerek temperamentumán, beszédfejlődésén, érettségén, fáradtságán és azon is, mennyi változás történik éppen az életében.
A dackorszak ráadásul nem mindenkinél látványos. Az egyik kisgyerek hangosan tiltakozik és a földre veti magát, a másik megmakacsolja magát, elfordul, vagy századszor is kijelenti: „Én!”
A közös pont nem a hiszti, hanem az erősödő önálló akarat.
Tegnap még mindenben rád szorult, ma már ő akar dönteni
Egy csecsemő teljesen a felnőttekre van utalva. Valaki megeteti, tisztába teszi, megnyugtatja, odaviszi hozzá azt, amit nem ér el. Aztán néhány hónap alatt elképesztő változáson megy keresztül.
Megtanul helyet változtatni. Eléri a tárgyakat. Kinyitja a fiókot. Feláll, elindul, mutat, majd megjelennek az első szavai is. Egyre több mindent képes megtenni, és közben lassan felismeri: ő különálló személy. Saját kívánságai vannak, és képes hatni a környezetére.
Ez izgalmas felismerés, de rengeteg csalódással is jár. A gyerek akarata ugyanis sokkal gyorsabban fejlődik, mint a képességei.
Egyedül szeretne felöltözni, de még nem tud. El akarja mondani, mit kér, de nincs hozzá elég szava. Felmászna valahová, ahová veszélyes. Meg akarja fogni azt, amit nem szabad. Ráadásul azt sem érti, miért kell éppen most abbahagyni a játékot, csak azért, mert a felnőtt szerint indulni kell.
Ő már szeretné irányítani a saját életét, de még alig van eszköze hozzá. Ebből születik a feszültség.
Nem azért csinálja, hogy felidegesítsen
A dacos kisgyerek viselkedése gyakran nagyon személyesnek tűnik.
- „Direkt húzza az időt.”
- „Pontosan tudja, mivel kerget az őrületbe.”
- „Csak azt nézi, meddig mehet el.”
Valójában egy másfél-két éves gyerek még nem készít ilyen tudatos terveket. Nem azért kezd kiabálni, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon a buszon, és nem a nevelési módszereidet minősíti azzal, hogy nem akar kiszállni a kádból.
Egyszerűen elöntik az érzései.
A kisgyerek még nem tudja úgy szabályozni a dühét és a csalódását, ahogy egy felnőtt - jobb esetben - már képes rá. Mi is lehetünk mérgesek, amikor igazságtalanság ér bennünket, de többnyire fel tudjuk mérni, hol vagyunk, mit mondhatunk, és milyen következménye lenne annak, ha az első indulatunk szerint cselekednénk.
Ehhez hosszú évek gyakorlása kellett.
A dackorszakban lévő gyerek még a tanulás legelején jár. Nála az érzés és a cselekvés között alig van távolság. Ha dühös, kiabálhat. Ha nagyon akar valamit, megpróbálja megszerezni. Ha csalódott, akár egész testével tiltakozik.
Ez nem jelenti azt, hogy mindent rá kell hagyni. Azt jelenti, hogy a határok mellett tanításra és segítségre is szüksége van.
Előbb megnyugvás, utána magyarázat
Amikor egy gyereket teljesen elönt a düh, hiába mondunk neki hosszú beszédet arról, miért helytelen a viselkedése. Abban a pillanatban nem képes befogadni.
Ilyenkor először azt kell megállítani, ami veszélyes vagy elfogadhatatlan.
- Nem engedem, hogy megüss.
- A játékot nem dobjuk el, elveszem, hogy ne törjön össze.
- Nem futhatsz ki az útra. Megfogom a kezed.
Kevés szó, világos határ, nyugodt hang. Legalábbis amennyire az adott helyzetben telik tőlünk.
Ha lehet, vigyük csendesebb helyre, maradjunk mellette, és adjunk neki időt. Van olyan gyerek, akit megnyugtat az ölelés, más ilyenkor nem viseli el az érintést. Ezt nem érdemes erőltetni. A lényeg, hogy érezze: nincs egyedül, de a határ attól még nem változik meg.
Csak akkor érdemes magyarázni, amikor már csillapodott az indulat.
Segíts neki szavakat találni arra, amit érez
A kisgyerek gyakran még maga sem érti, mi történik benne. A szülő azzal segíthet, ha röviden megfogalmazza helyette:
- Mérges lettél, mert most abba kell hagyni a játékot.
- Nagyon szeretted volna egyedül becipzározni a kabátodat.
- Csalódott vagy, mert ma nem veszünk új játékot.
Ez nem egyenlő azzal, hogy teljesítjük a kérését. Az érzést elfogadhatjuk akkor is, ha a kívánságra nemet mondunk.
„Értem, hogy szeretnéd” - és - „nem engedem” - egyszerre is igaz lehet.
A gyerek ebből tanulja meg, hogy a düh, a csalódás és a szomorúság nem tiltott érzések. Meg lehet élni őket, csak nem mindegy, hogyan viselkedünk közben.
Mondd meg azt is, mit csinálhat legközelebb
A „Ne hisztizz!”, „Viselkedj rendesen!” vagy „Ilyet nem csinálunk!” kevés segítséget ad. A kisgyerek nem feltétlenül tudja, mit kellene helyette tennie.
Érdemes egészen konkrét lehetőséget mutatni:
- Ha segítséget kérsz, mondd azt: segíts, kérlek!
- Ha szeretnéd a játékot, előbb kérdezd meg, odaadják-e.
- Ha mérges vagy, dobbants egyet, de engem ne rúgj meg.
- Ha még játszanál, szólj, és megbeszéljük, belefér-e még egy perc.
Ezt valószínűleg nem lesz elég egyszer elmondani. Talán tízszer sem. A kisgyerek ismétlésből, utánzásból és sok-sok gyakorlásból tanul.
A bocsánatkérés is ilyen. Egy kétéves megtanulhatja kimondani, hogy „bocsánat”, de ettől még nem biztos, hogy pontosan érti, milyen érzést okozott a másiknak. Az együttérzés és a másik nézőpontjának valódi megértése fokozatosan fejlődik. A kényszerített bocsánatkérésnél ezért többet ér, ha megmutatjuk, hogyan hozhatja helyre, amit tett.
Adj választási lehetőséget - de csak ott, ahol valóban lehet választani
A dackorszak feszültsége sokszor csökkenthető azzal, ha a gyerek kap valamennyi beleszólást.
- A csíkos vagy a zöld pólót kéred?
- Te mászol be az autósülésbe, vagy segítsek?
- Fogmosás előtt vagy után vesszük fel a pizsamát?
Fontos, hogy csak olyan lehetőségeket kínáljunk, amelyeket valóban elfogadunk. Ha mindenképpen indulni kell, ne kérdezzük meg: „Elindulunk?” Inkább abban dönthessen, hogyan történjen az indulás.
A kiszámíthatóság is sokat segít. Egy váratlanul félbeszakított játék könnyebben vezet kiboruláshoz, mint ha előre jelezzük: „Még kétszer lecsúszhatsz, utána hazamegyünk.”
Ettől persze nem biztos, hogy boldogan elindul. De idővel egyre könnyebben érti meg az átmeneteket.
A szülő érzései is ott vannak a jelenetben
A dackorszak nemcsak a gyerekről szól. Érdemes megfigyelni, bennünk mit indít el a tiltakozása.
Különösen nehéz lehet elviselni a dacos viselkedést annak, akit gyerekként szigorúan büntettek, ha ellenkezett. Sokan úgy nőttek fel, hogy a jó gyerek csendben engedelmeskedik, a sírást gyorsan le kell állítani, a felnőttnek pedig mindig igaza van.
Hiába határozzuk el, hogy mi másként nevelünk, stresszhelyzetben könnyen előjönnek a régi mondatok és reflexek. Ez nem tesz bennünket rossz szülővé. De fontos felismerni, ha nemcsak a jelenlegi helyzetre reagálunk, hanem a saját régi élményeink is megszólalnak bennünk.
És persze nincs szükség mélyebb magyarázatra ahhoz, hogy egy visító gyerek hangja idegőrlő legyen. A gyereksírás éppen azért ennyire nehezen figyelmen kívül hagyható, mert arra készteti a felnőttet, hogy azonnal reagáljon.
Néha a szülőnek is kell néhány másodperc, hogy ne az első indulatából válaszoljon.
A dackorszak nem nevelési kudarc
A dacos viselkedés önmagában nem annak a jele, hogy a gyerek neveletlen, vagy hogy a szülők valamit elrontottak. Sokkal inkább annak, hogy megkezdődött az önállósodás, miközben az érzelmek szabályozása még éretlen.
A cél nem az, hogy a gyerek soha ne legyen dühös, és ne merjen nemet mondani. Arra van szüksége, hogy idővel megtanulja: lehet saját akarata, lehet csalódott, és lehet mérges is - de nem bánthat másokat, önmagát vagy a környezetét.
Ez hosszú folyamat. Lesznek napok, amikor meglepően jól sikerül kezelni egy nehéz jelenetet, és olyanok is, amikor a szülő türelme előbb fogy el, mint a gyereké.
Nem a hibátlan reakció számít, hanem az, hogy újra és újra megpróbáljuk megmutatni neki: az érzéseit elbírjuk, a szükséges határokat megtartjuk, és közben őt magát akkor is szeretjük, amikor éppen nagyon nehéz vele.
Nyitókép: depositphotos
.jpg){kind=small}
