Olvasói kérdésTisztelt Kineziológusnő!
34 éves vagyok egy ideje (nagyjából tavaly október óta) súlyosbodó depresszió tüneteit kezdem magamon észlelni, ezzel kapcsolatban szeretném segítségét/szakvéleményét kérni.
A tünetek fő kiváltó okaként az új munkahelyemen tapasztalható, általam nemcsak kíméletlennek, de inkább irracionálisnak tartott teljesítményelvárást tartom, mely az idő előrehaladtával egyre fokozódik.
Egyébként egy hajóstársaság budapesti képviseletét vezetem, amelyet közel egy éve vállaltam el. Beosztásom ügyvezető igazgató, de ez azért nem olyan komoly pozíció, mivel (egyenlőre) mindössze két alkalmazottal dolgozunk. Ezt megelőzően hasonló területen már csináltam hasonlót, akkor egy másik cégnél építettem ki egy üzletágat, teljesen egyedül.
Igaz, annak a kezdetekor is elég mély depresszióba estem (akkor jöttem rá, hogy hajlamos vagyok rá, anyai ágon örököltem valószínűleg), habár akkor nem volt ekkora a nyomás, adtak türelmi időt, ill. látták, hogy keményen dolgozom, így békén hagytak.
Abból a depresszióból akkor saját magam, néhány témába vágó könyv elolvasásával ki tudtam kecmeregni.
A különbség az akkori helyzethez képest, hogy most abszolút nincs türelem, rendkívül szoros és fojtogató a kontroll, ami alatt nagyon nehéz kreatív munkát végezni. Tehát míg 6 éve (amikor az előző projektet elvállaltam), saját magam taszítottam bele, addig most úgy érzem, mások tették – persze a hajlamom rájátszik erre. Tetézi a „bajt”, hogy egyik közvetlen kolléganőm rendkívül negatív beállítottságú, rossz hatással van rám, ráadásul a cég átszervezés és költözés előtt áll.
Lassan oda jutottam, hogy már semmi nem érdekel és nem köt le, ami azelőtt (idegen nyelv tanulás, gazdasági sajtó olvasása, számítógépes játékok), sőt, lassan minden idegesít, mindenről a fokozódó nyomás és izzadtságszagú kereskedelmi nyomulás jut az eszembe. A sajtóból meg ömlik a politika és a megszorító intézkedések, úgyhogy lassan nem olvasok semmit és nem nézek tévét, nehogy még lejjebb taszítsanak.
Egyébként boldog családapának tartottam eddig magam, van egy 2 éves kislányom, a feleségemmel harmonikus kapcsolatban élünk egy budapesti panellakásban, és úton van a második baba is, április közepére várjuk.
Engem azonban éppenséggel ez is aggaszt: hogyan fogok én 2 gyermekes családapaként beválni, amikor már ez az egy, egyébként általam imádott csemete is mindinkább idegesít - mint ahogy minden más is.
Egyre nehezebben tudok kikapcsolni, ahogy említettem, a korábbi dolgok már nem érdekelnek, bár igyekszem sokat sportolni, a testmozgás kedvező lélektani hatása azonban mostanában csak rövid ideig tart, a hétvégék egyre kevésbé pihentetők.
Csak akkor érzem magam valamennyire jól, ha itt hagyjuk Budapestet, és a párom vidéken élő szüleihez megyünk. Néha úgy érzem, az egyedüllét megnyugtat, máskor épp akkor törnek rám nyomasztó gondolatok, de újabban már inkább mindig ott zsonganak a fejemben, és nem tudok tőlük megszabadulni, ilyenkor meg alig várom, hogy ne legyek egyedül.
A párom mindent megtesz értem, egyedül viszi a háztartást, nekem itthon semmi dolgom, csak a munkámra kellene koncentrálnom, én mégis úgy érzem, nem vagyok képes megbirkózni vele.
Rettegek a jövőmtől, az előttem álló változásoktól.
Egy ideig azon kaptam magam, hogy mindenki másnak a gondjain is én kezdtem el aggódni.
Mostanában erről leszokóban vagyok, de néha még mindig rágódom azon, hogy talán nem kellett volna ezt a munkát vállalnom (habár épp azért tettem, mert az előző helyen is romlani kezdett a helyzet, ez pedig sokkal jobb anyagi és szakmai előrelépési lehetőségeket igért). A jövőn meg még többet: folyton rémképek sejlenek fel előttem, hogy idegösszeomlást vagy infarktust kapok, vagy esetleg szimplán csak felmondok, de aztán nem kapok más munkát vagy nem merem majd elvállalni, mert félni fogok a kudarctól. És akkor mi lesz a családdal, a két gyerekkel?
Tudom magamról, hogy az átlagnál érzékenyebb ember vagyok, aki sokkal inkább a szívére veszi a dolgokat, mint mások – ez már gyerekkorom óta így van, ilyen vagyok, ezen aligha tudok változtatni. De mégis, valahogyan meg kell tanulnom kezelni a különböző élethelyzeteket, mint ahogy eddig is megtanultam, még ha nehézségek árán is.
Korábban jó kedélyű ember voltam, sokat nevettem, mostanában állandóan feszült vagyok, mosoly (őszinte) alig hagyja el a számat. Eddig legalább jó aludtam, de félek, ez is elromlik majd, az étvágyam már egy ideje visszaesett – szóval mi vár még rám ? Valóban az idegosztályon végzem majd – miközben sikeres és boldog embernek kéne éreznem és tartanom magam, mint ahogyan kívülállók ezt így is látják?
Mielőbbi szíves válaszára várva;
Köszönettel:
Gábor
Szépvölgyi-Hunti Eszter