Olvasói kérdés
Kedves Zsuzsa!
A következő helyzetben kérném a segítségét:
a párom (41 éves) családos ember, nagyon szeretjük egymást. Van két lánya, egy 14 és egy 18 éves. Mindig nagyon jó volt a kapcsolatuk, de a párom 2 hónapja elköltözött otthonról, hozzám költözött, most együtt élünk, és azóta ez megváltozott, kiváltképp a kisebbik lányt illetően.
A feleséggel válást terveznek, a gyerekek tudnak erről.
Ami a legnagyobb problémát okozza ebben a helyzetben, h a kisebbik lány (14) nem tudja elfogadni a helyzetet, nem akar szóba állni az apjával, csak egy-egy gúnyos megjegyzés erejéig (a nagyobbik lány meglehetősen intelligens, vele nincs ilyen gond, ő egyre inkább megnyílik, elfogadó és kommunikatív).
Az anya nem támogatja a kislányt lelkileg, inkább önmagával van elfoglalva, és úgy tűnik a környezetük elmondása alapján, h az anya viselkedése, önsajnálata erősíti a kislányt a helyzethez való hozzáállásában.
Elvitték pszichológushoz a kislányt, de egyelőre nem nyitott erre a megoldási módszerre, nem akar beszélgetni. Úgy gondolja, h az apja elhagyta őt és most a düh dominál benne (nem tudni, h az anya verbálisan hangolja-e a kislányt az apja ellen, azonban a viselkedésével olyan mintát szolgáltat, ami erősíti a gyerekben a negatív érzelmeket).
Ez érhető módon bántja a páromat, de sokszor nem beszél a jelen helyzettel járó problémákról, mert félti a kapcsolatunkat, retteg attól, h magamra veszem és egy idő emiatt kihátrálok a kapcsolatunkból, mert megelégelem.
Én elmondtam neki, h úgy gondolom, fontos lenne beszélgetnünk ezekről, és nem jó ha elhallgatja, hiszen a párja vagyok és mindenben számíthat rám, de erőltetni nem akarom. Valamint biztosítottam affelől, h kitartok mellette, a szerelmem erős és kibírja ezeket a konfliktusokat, ezért meg kell beszélni ezeket a dolgokat.
Tudjuk, h a kisebbik lány esetében ez a legrosszabb korszak a válás szempontjából.
A párom alapvetően jól áll a dolgokhoz, de sokszor ő is tanácstalan.
Kérdéseim a következők:
Ha továbbra sem beszélget velem ezekről az eseményekről (konfliktusok a lányával/feleségével), szorgalmazzam-e a beszélgetést, vagy legyek türelemmel, hátha magától megnyílik, esetleg időnként kérdezzek rá....
Javasoltam neki, h a pszichológus igénybevétele mellett üljenek le együtt az egész családdal és beszélgessenek a helyzetről (ha kell, többször is), mert nagyon fontos, h tisztán lásson a kislány, megértse a helyzetet és biztonságban érezze magát (a párom azt mondja, nem lehet a feleségével beszélni, mert elutasító).
Ezzel kapcsolatban bizonytalan vagyok, mert nem tudom, h jó ötlet-e, ha javaslatokat, ötleteket adok neki, vagy egyszerűen csak hallgassam meg és ne fűzzek hozzá semmit, mert bizonyos határokon túl nincs hozzá közöm, tehát nem szeretnék tolakodó lenni, esetleg idegesítő az \"okoskodásommal\".
Meg tudom beszélni a párommal, h igényli-e az effajta segítségemet, de ő nem szereti \"kivesézni\" a dolgokat, azonban nekem az a tapasztalatom, h mégis érdemes \"gondolkodni\", hiszen ha megértjük az adott helyzet dinamikáját, kiváltó okait és a vele járó érzelmek miértjeit, valamint a másik emberben dúló érzelmeket, könnyebben megoldható vagy legalábbis könnyebben elfogadható mindenki számára, és könnyebben elérhető egy olyan helyzet kialakítása, ami mindenki számára a legmegfelelőbb.
Tegyek-e bármit a jövőben, ami a két gyereket illeti (kezdeményezzek-e majd beszélgetést, találkozást). Úgy gondolom, ennek még nem jött el az ideje, de az kérdéses számomra, h kezdeményezzek-e majd, vagy várjam meg, amíg ők kezdeményezik az ismerkedést.
Valamint érdekelne, hogy ilyen esetben a pszichológussal párhuzamosan lehet-e családterápiát alkalmazni (hiszen egy ilyen problémában azt gondolom, nem elég csak a gyereket kiemelni és őt \"kezelni\", hanem a komplett családdal kell foglalkozni, esetleg ily módon elősegítvén köztük a hatékonyabb kommunikációt).
Előre is nagyon köszönöm a válaszát, szép napot kívánok Önnek!
Üdvözlettel:
Viktória
A következő helyzetben kérném a segítségét:
a párom (41 éves) családos ember, nagyon szeretjük egymást. Van két lánya, egy 14 és egy 18 éves. Mindig nagyon jó volt a kapcsolatuk, de a párom 2 hónapja elköltözött otthonról, hozzám költözött, most együtt élünk, és azóta ez megváltozott, kiváltképp a kisebbik lányt illetően.
A feleséggel válást terveznek, a gyerekek tudnak erről.
Ami a legnagyobb problémát okozza ebben a helyzetben, h a kisebbik lány (14) nem tudja elfogadni a helyzetet, nem akar szóba állni az apjával, csak egy-egy gúnyos megjegyzés erejéig (a nagyobbik lány meglehetősen intelligens, vele nincs ilyen gond, ő egyre inkább megnyílik, elfogadó és kommunikatív).
Az anya nem támogatja a kislányt lelkileg, inkább önmagával van elfoglalva, és úgy tűnik a környezetük elmondása alapján, h az anya viselkedése, önsajnálata erősíti a kislányt a helyzethez való hozzáállásában.
Elvitték pszichológushoz a kislányt, de egyelőre nem nyitott erre a megoldási módszerre, nem akar beszélgetni. Úgy gondolja, h az apja elhagyta őt és most a düh dominál benne (nem tudni, h az anya verbálisan hangolja-e a kislányt az apja ellen, azonban a viselkedésével olyan mintát szolgáltat, ami erősíti a gyerekben a negatív érzelmeket).
Ez érhető módon bántja a páromat, de sokszor nem beszél a jelen helyzettel járó problémákról, mert félti a kapcsolatunkat, retteg attól, h magamra veszem és egy idő emiatt kihátrálok a kapcsolatunkból, mert megelégelem.
Én elmondtam neki, h úgy gondolom, fontos lenne beszélgetnünk ezekről, és nem jó ha elhallgatja, hiszen a párja vagyok és mindenben számíthat rám, de erőltetni nem akarom. Valamint biztosítottam affelől, h kitartok mellette, a szerelmem erős és kibírja ezeket a konfliktusokat, ezért meg kell beszélni ezeket a dolgokat.
Tudjuk, h a kisebbik lány esetében ez a legrosszabb korszak a válás szempontjából.
A párom alapvetően jól áll a dolgokhoz, de sokszor ő is tanácstalan.
Kérdéseim a következők:
Ha továbbra sem beszélget velem ezekről az eseményekről (konfliktusok a lányával/feleségével), szorgalmazzam-e a beszélgetést, vagy legyek türelemmel, hátha magától megnyílik, esetleg időnként kérdezzek rá....
Javasoltam neki, h a pszichológus igénybevétele mellett üljenek le együtt az egész családdal és beszélgessenek a helyzetről (ha kell, többször is), mert nagyon fontos, h tisztán lásson a kislány, megértse a helyzetet és biztonságban érezze magát (a párom azt mondja, nem lehet a feleségével beszélni, mert elutasító).
Ezzel kapcsolatban bizonytalan vagyok, mert nem tudom, h jó ötlet-e, ha javaslatokat, ötleteket adok neki, vagy egyszerűen csak hallgassam meg és ne fűzzek hozzá semmit, mert bizonyos határokon túl nincs hozzá közöm, tehát nem szeretnék tolakodó lenni, esetleg idegesítő az \"okoskodásommal\".
Meg tudom beszélni a párommal, h igényli-e az effajta segítségemet, de ő nem szereti \"kivesézni\" a dolgokat, azonban nekem az a tapasztalatom, h mégis érdemes \"gondolkodni\", hiszen ha megértjük az adott helyzet dinamikáját, kiváltó okait és a vele járó érzelmek miértjeit, valamint a másik emberben dúló érzelmeket, könnyebben megoldható vagy legalábbis könnyebben elfogadható mindenki számára, és könnyebben elérhető egy olyan helyzet kialakítása, ami mindenki számára a legmegfelelőbb.
Tegyek-e bármit a jövőben, ami a két gyereket illeti (kezdeményezzek-e majd beszélgetést, találkozást). Úgy gondolom, ennek még nem jött el az ideje, de az kérdéses számomra, h kezdeményezzek-e majd, vagy várjam meg, amíg ők kezdeményezik az ismerkedést.
Valamint érdekelne, hogy ilyen esetben a pszichológussal párhuzamosan lehet-e családterápiát alkalmazni (hiszen egy ilyen problémában azt gondolom, nem elég csak a gyereket kiemelni és őt \"kezelni\", hanem a komplett családdal kell foglalkozni, esetleg ily módon elősegítvén köztük a hatékonyabb kommunikációt).
Előre is nagyon köszönöm a válaszát, szép napot kívánok Önnek!
Üdvözlettel:
Viktória
Szakértői válasz
Kedves Viktória!
Szabadság miatt csak most olvastam levelét.
Nagyon sok olyan család van, ahol hasonló gonddal küszködnek. Mindenhol más a megoldás. Nagyon jól látja a problémát, a megoldást is.
A férfiak nem szeretik a „nyaggatást”, hagyni kell, míg magától nyilatkozik, segítséget kér, beszélgetni szeretne a problémájáról stb. Az ő gyermekeit is hagyni kell, majd a nagy elmondja a kicsinek, hogy Önöknél jól érzi magát és talán egyszer kíváncsi lesz apuka új párjára.
Láthatáskor hagyja az apát a gyermekekkel, egyszer csak bevonják Önt is közös programba.
Nem tegyen semmit, várjon türelemmel, ne kezdeményezzen, ők külön család, Ön sem szeretné, ha a volt feleség beleszólna a dolgaiba. A családterápiát is hagyja.
Ami Önre tarozik az az, hogy a párjával harmóniában, szeretetben, békében tudjon élni. Az előző életének a lezárását hagyja meg neki. A gyermekek kora miatt a nevelésükbe nem szabad beleszólni, van nekik anyukájuk, apukájuk, az ő feladatuk.
Remélem tudtam segíteni!
Szívesen venném, ha beszámolna hogyan alakult a helyzetük.
Üdvözlettel:
Kedves Viktória!
Szabadság miatt csak most olvastam levelét.
Nagyon sok olyan család van, ahol hasonló gonddal küszködnek. Mindenhol más a megoldás. Nagyon jól látja a problémát, a megoldást is.
A férfiak nem szeretik a „nyaggatást”, hagyni kell, míg magától nyilatkozik, segítséget kér, beszélgetni szeretne a problémájáról stb. Az ő gyermekeit is hagyni kell, majd a nagy elmondja a kicsinek, hogy Önöknél jól érzi magát és talán egyszer kíváncsi lesz apuka új párjára.
Láthatáskor hagyja az apát a gyermekekkel, egyszer csak bevonják Önt is közös programba.
Nem tegyen semmit, várjon türelemmel, ne kezdeményezzen, ők külön család, Ön sem szeretné, ha a volt feleség beleszólna a dolgaiba. A családterápiát is hagyja.
Ami Önre tarozik az az, hogy a párjával harmóniában, szeretetben, békében tudjon élni. Az előző életének a lezárását hagyja meg neki. A gyermekek kora miatt a nevelésükbe nem szabad beleszólni, van nekik anyukájuk, apukájuk, az ő feladatuk.
Remélem tudtam segíteni!
Szívesen venném, ha beszámolna hogyan alakult a helyzetük.
Üdvözlettel:
Makay Zsuzsa