Az elmondani kívánt történet elõtt egy rövid felvetés: hazudhat-e az orvos? Válaszom soha. Négy évtizede vagyok a pályán, és azt kell mondanom, hogy sem erkölcsi, sem törvényi okból nem tagadtam meg ember társaimtól az igazságot. Hallom a hangot, igen de „csak az igazság egy részletét „bontottad ki”, azaz féligazságokat mondtál el. Erre már azért sem volt szükségem, mert minden ember más, minden egyénben a betegség lefolyása is más. Az orvos segítõ embertárs, nem bíró, akinek véleményétõl leszünk betegek. Mindössze arról van szó, hogy többet tud lelkünkrõl és testünkrõl, mint az e területen járatlan embertársunk, aki ezért bizalmával tünteti ki az orvosát. Az orvos nemcsak nem bíró, de nem is jós. Az orvos, ha objektumnak, a szerves anyag kreációjának tekinti a beteget, akkor nem jó ember. Ha  pedig nem próbálja rendszerbe szedni a beteg panaszait, vizsgálati adatait,  sõt színészként éli bele magát a beteg panaszaiba, akkor pedig nem jó orvos.

 

Ez az orvoslás egyik nagy dilemmája: hogyan legyen jó ember és orvos? Hogyan legyen jó feleség, vagy férj? Ha az orvos hazaviszi a betegek problémáit és otthon is töpreng, akkor nem jó családtag, ha viszont nem viszi haza, akkor nem jó orvos, mert azt mondhatja: „letettem a lantot, majd megvár”. Csak a baj az, hogy gyakran nem vár, mert a beteg nem lant! Napjaink orvoslásában reánk erõltetik az „ún. evidenciák” rendszerét. Úgy is nevezik „bizonyításon alapuló orvoslás”. Ráadásul az evidenciáknak különbözõ szintjeit, A,B,C,D szintjeit különítik el. Az evidenciát a tudomány köntösébe öltöztetik és felruházzák a tévedhetetlenség jogával. Ha a beteg nem osztályozható be az evidenciák által kreált kategóriákba, akkor kész a ki nem mondott ítélet: rossz a beteg vagy rossz az orvos. Az ún. evidenciák (nem az igazság) veszélyeire hívtam fel a kollégák figyelmét a közel tíz éve kezdeményezett tanulmánnyal, amelyben daganatos betegek szövetmintáit kapta meg hazánk 5  legkiválóbb patológusa. Az eredmény néhány esetben döbbenetes volt: ugyanabból a szövettani mintából kapott eredmény 3-ban rosszindulatú daganat volt, kettõben pedig jóindulatú. Ráadásul volt olyan rosszindulatú betegségben szenvedõ egyén, aki nem  fogadta el a kezelést és 4 év múlva is  egészségesnek érezte  magát. Ezekbõl nem az következik, hogy a kollégák  rossz  szakemberek, hanem jelzik az evidenciák és tudásunk határait. Egyben bizonyították, hogy az igazság nem azonos az evidenciákkal, s nem a szavazatok számától, esetleg rafinált komputeres  összefüggésektõl függ. Az ember több, mint a szerveinek összessége (holisztikus medicina). Ne féljünk kimondani: „We are patients, not lab values” (Betegek vagyunk és nem laboratóriumi értékek).

 

Az eset 5 éve történt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy országos szintû továbbképzésen a pajzsmirigy és a terhesség kérdése volt egy félnapos tudományos ülés témája. Az általam nagyra becsült szülész professzor 5 elõadót kért fel, hogy foglalják össze a téma legaktuálisabb kérdéseit. A tanteremben neves szakemberek, gyakorló orvosok és elméleti kutatók foglaltak helyet. Az elhangzott elõadások után – ahogyan az lenni szokott – néhány kérdés hangzott el, majd a tudás, a megszerzett új ismeret örömével minden haladt a továbbképzés vége felé. Mielõtt még szétszéledtünk volna, az elnöki feladatot is ellátó professzor megkérte a jelenlevõket egy fontos konzultációra. Ekkor behoztak egy 3. hónapban lévõ 35 éves kismamát, aki csak hosszas procedúrák után került áldott állapotba. A baj csak az volt, hogy a szívmûködése rendetlen volt, a percenkénti pulzusszáma meghaladta a 140-t. Az elvégzett laboratóriumi vizsgálatok is azt támasztották alá, hogy a terhes asszonynak pajzsmirigy túlmûködése van, amelyet  az egyik autoimmun betegség, a Basedow kór váltott ki. A többszöri konzílium során a fenti diagnózis igazolódott, ezért Propycil kezelés kezdetek. A dózist azonban emelni voltak kénytelenek, mert sem a klinikai tünetek, sem a laboratóriumi értékek nem mutattak javulást. Az elsõ megállapítás az volt, hogy a beteg nem reagál (rezisztens) a gyógyszeres kezelésre, a jelen formában pedig a terhességét nem tudja kiviselni.

 

A kérdés így hangzott el: „Hagyjuk-e életben a magzatot, vagy öljük meg?”. Ilyenkor mérlegelni és dönteni kell.

Egy biztos volt, hogy halogatásra nincs idõ, dönteni kell még a helyszínen, hiszen az anya és magzata életérõl van szó és szélesebb körû konzultációra már nem lesz lehetõség. A tanteremben síri csend volt a választható lehetõségek hallatán, rettenetes feszültséget éreztem. Tudtam, hogy valamit tenni kellene, de mit?

 

Ön miképpen döntene, ill. döntött volna?

A cikk folytatásában kiderül.