Számos családban elõfordul legalább egy megfelelési kényszerben szenvedõ ember. Azonban az én cikkem azokról a gyermekekrõl fog szólni, akik szüleiknek szeretnének megfelelni bármi áron. Ezek a gyerekek többnyire sikeresek valamiben: tanulásban, sportban, mûvészetekben, de nem elégedettek. Folyton többet és többet akarnak, hajtják magukat, mert kevésnek érzik teljesítményüket és többet akar kihozni belõlük a szülõ. Ez önmagában nem volna probléma, de mikor a gyerek értékrendjének rovására megy, az már gond. Sok esetben az ilyen szülõk saját magukat akarják megvalósítani gyermekükben. Elszalasztott vagy meg nem kapott lehetõségeket teremtenek a gyermek számára és nem veszik figyelembe, hogy gyermeküknek van-e kedve az adott dologgal olyan mélységig foglalkozni, ahogy elvárják tõle, ráerõltetik.

Sok lányt ismerek, akik nem vékonyak, nem kitünõ tanulók, nem élsportolók, vagy nem zseninek kikiáltott zongoristák. Az átlag felett vannak, küzdenek, hajtanak, eredményeket érnek el, versenyeket nyernek... De még is romokban az önbecsülésük.

Ezek a gyermekek egy sikeres vizsga, vagy verseny után nem dicséretet kapnak otthon, hanem fejmosást... míg az edzõ, a felkészítõ tanár és egyéb támogatók azt mondják "ezaz fiam, jó voltál" otthon a gyermek által második vagy sokadik helyet, a szülõ kudarcként hisztériás rohamok közepette éli meg.

Mivel a szülõ elégedetlen, a gyerek is az lesz saját magával szemben. Általában van egy kor, amíg a gyerek ad szülei szavára, az a helyes és az a jó, amit otthon hall. Hogy ez mennyire van rendjén, egy másik cikk témája is lehetne, de ebben az esetben bizony káros, mivel a szülõ nincs meleglégedve utóda eredményével a gyermek sem lesz. Nem sikerhajhászásról van itt szó, hanem megfelelési kényszerrõl.

A gyerek talán örülne a kemény munkával elért 3. helyezésnek, vagy a 4,2-es átlagnak, de otthon veszekedés és elégedetlenkedés várja. Ettõl kezdve a gyerek is úgy fogja fel a dolgot, hogy õ rossz, elrontotta, elszurta, még keményebben kell küzdenie. Nem számít, hogy nincs élete, talán barátai sem, a folyton elégedetlenkedõ szülõ csak azt súlykolja gyerekébe, hogy: kevés a teljesítménye, nem ad bele mindent, így nem fog elérni semmit, még még még.

Ezek a gyerekek dicséretet nem, vagy csak nagyon ritkán kapnak, pedig általános igazság, hogy a siker visz elõre! Az ily módon elnyomott gyermekekben azonban semmiféle önbizalom nem fejlõdik ki, mert otthon csak az elégedetlenkedést, a panaszt hallja.

Sok szülõ nem is gondol bele, hogy gyermeke számára mennyit jelent a szava, még akkor is, ha ezt nem mondja vagy nem mutatja ki. Még is egy "undorítóan kövér vagy" jellegû mondatnak, vagy "ezzel az átlaggal csak utcaseprõ leszel, te mihaszna" nagyon káros és téves értékrendet sugallnak.

Aki így nõ fel, semmi mással nem lesz elégedett csak az elsõ hellyel, de mivel nem lehet mindenki elsõ, így a többség kudarcnak és elfuseráltnak fogja érezni magát, esetleg az egész életét.

Nem a középszerûségre akarom buzdítani az olvasókat, csak arra, hogy bizony, néha meg kell állni és megünnepelni a sikereket. Meg kell dicsérni a gyereket egy piros pontért, egy négyesért és egy versenyen való részvételért is.

Ha kövér, ösztönözni kell a sportolásra, ha pedig sportol bátorítani az edzésekre, de nem szidással. Semmit nem ér a maximalizmus, ha görcsösen akarják, abból csak stressz származik.

Van egy mondás miszerint nem a cél számít, hanem a megtett út. És azt hiszem ebben az idézetben van az én mondanivalóm lényege is: ha valaki úgy éri el a sikereket, hogy közben az önbecsülése romokban hever, ha nem hisz magában, ha vesztesnek érzi magát, mert nem hozta a szülõk által támasztott kemény mércét, akkor hosszútávon az egész életére rányomja majd a bélyegét. Egy ideges, és önbizalomhiányos vesztes lesz, mert azt súlykolják belé, hogy semmit nem ér. A megerõsítés szükséges, a legkisebb eredményt is jutalmazni kell, nem nagy dologra gondolok, de egy ölelés vagy egy "büszke vagyok rád" is sokat ér. Sokkal többet, mintha szemrehányások hadát zúdítanánk a gyerekre.

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.