Hajlamosak vagyunk ilyenkor elhamarkodott véleményt alkotni a szülõkrõl, akik „nem képesek megnevelni a gyereküket”. Pedig a gyermekkori dühkitöréseknek semmi köze a neveléshez.

De nézzük, mi is ez valójában?
Ilyenkor a gyerekek sírnak, toporzékolnak, földre vetik magukat, a kezük ügyébe esõ tárgyakkal dobálóznak, esetleg harapnak vagy csípnek. Tudnunk kell, hogy ez az állapot a gyermeknél nem elõre tervezett, nem szándékos, és ami a legfontosabb, célja nem a figyelemfelkeltés. Ebben a korban ezek az eszközök állnak rendelkezésére érzései, vágyai kifejezésére, mivel nyelvi fejlettsége nem teszi lehetõvé, hogy azokat szavakba öntse. Leggyakrabban 2-3 éves korban találkozunk a dühkitörésekkel, de teljesen nem tûnik el a késõbbiekben sem. Kialakulásában több tényezõ is szerepet játszik, elsõsorban az, hogy a gyermek megtapasztalja saját fejlõdését, észleli az ennek nyomán vele szemben kialakuló magasabb elvárásokat, gyakran korlátozásokat, ezzel párhuzamosan azonban esze ágában sincs lemondani az addigi kényelemrõl és kiszolgálásról, amiben addig része volt. Minél gyakrabban tapasztalja a korlátozást, annál erõteljesebben próbálja önállóságát kimutatni.

A rohamok gyakorisága és intenzitása nagyban függ a gyermek életkorától és fejlettségi fokától, temperamentumától, valamint attól, hogyan reagálnak a környezetében élõ felnõttek ezekre az „akciókra”. Nyilvánvalóan minden szülõt az érdekel elsõsorban, mit tegyen, ha gyermeke épp a földhöz veri magát dühében?
Emlékszem egy esetre, amikor a két és fél éves fiam a körút kellõs közepén tette ezt, mert nem akart bejönni egy boltba velem. Egy darabig csendesen kérleltem, hogy fejezze be, magyaráztam neki, hogy csak néhány percet leszünk bent, de miután ez nem használt, átléptem rajta, bementem a boltba, onnan figyeltem, mit fog csinálni. Egy darabig még tartott a fesztivál, aztán a gyerek körülnézett, konstatálta, hogy látótávolságon kívül vagyok, és már épp kezdett volna megrémülni, amikor én kiléptem a boltból, és elé mentem. Abban a pillanatban vége volt a rohamnak, mert a váratlan helyzet, hogy nem lát, kibillentette õt abból az állapotból. Nehéz megtalálni az arany középutat, ez nem vitás. De szem elõtt kell tartanunk, hogy ostobaság lenne szigorral megtörni a gyerek kialakuló akaratát, önállósodási törekvéseit, ugyanakkor hiba lenne minden kívánságát teljesíteni.

Akkor cselekszünk a legrosszabbul, ha a dühkitörésre agresszióval, vagy ugyanolyan dühvel válaszolunk, mint amit a gyereknél tapasztalunk. Nagyobb gyerekeknél megpróbálkozhatunk különbözõ, együtt érzõ mondatokkal, melyekben kifejezzük, hogy megértjük õt, és az õ szempontjából jogosnak tartjuk a dühét, ha annak kifejezési formáját nem is. Próbálkozhatunk humorral is – ne feledjük, az sok mindenre gyógyír! Láttassuk vele kissé viccesen a helyzetet, ha sikerül elérnünk, hogy önmagán nevessen, nagy lépést tettünk az öniróniára való képesség kialakítása felé. Kisebbeknél a legjobb módszer, ha kiragadjuk a gyereket az adott szituációból, lehetõséget adva neki arra, hogy vélt vagy valós sérelmérõl megfeledkezzen.

És jusson csak eszünkbe az õsrégi, de jól bevált „gyere csak, kicsim, anya mutat neked valami érdekeset…!” figyelemelterelõ mondat. Ne feledkezzünk el soha arról, hogy a dühkitörés leginkább segélykiáltás a szülõ felé: figyelj rám, nyugtass meg, szeress!