Olvasói kérdés
Kedves Doktornő! Kisfiunk 5 és fél éves lesz nemsokára. Harmadik gyermek a családban, testvérei 18, 20 évesek. Én 40, férjem 42 éves. Nagyon akartuk őt, valószínűleg el is kényeztettük. Eszes kisgyerek, mindent könnyen felfog, megtanul, nagyon jó a szókincse, igazi cserfes gyerkőc. Pillanatok alatt elbűvöli az embereket. DE!!! Néha mégis úgy érzem, valami probléma van vele. Elég nehéz ezt pár mondatban leírni, mindenesetre megpróbálom... Már pici korában észrevettem, hogy más, mint a "nagyok" voltak, bár tudom, hogy a gyerekeket nem szabad összehasonlítani. Ha valami nem úgy történt, ahogy akarta, felém csapkodott, előfordult, hogy a kézfejét harapta meg, vagy a fejét verte az etetőszékbe. Hozzáteszem, hogy ezzel nem érte el, amit akart!!! Volt egy időszaka, amikor rémálom volt minden lefekvés, egyszerűen nem akart elaludni, mindenféle bántó dolgot mondott, főleg nekem: tűnjek el, menjek el dolgozni és ne is jöjjek vissza - és közben bizony előfordult, hogy úgy ütlegelt, ahogy az erejéből kitelt. Ez borzalmas volt, már komolyan elgondolkodtam, hogy pszihológus segítségét kell kérnem, aztán egyszer csak befejeződött - elég hirtelen, átmenet nélkül szinte. Ez jellemző egyébként az ilyen rossz időszakokra. Mindig van egy kis "nyugi", de aztán megint szolgál aggódnivalóval. Az ovikezdés rémálom volt!!! Nagyon-nagyon hosszú ideig. Már felkelés után elkezdte a bömbölést, ezzel kitartott, amíg oda nem értünk, alig lehetett betoloncolni. Soha nem fordult elő, hogy ne vittem volna el, még akkor sem, ha egész úton szinte cibálnom kellett. Most már középsős, nagyon népszerű az oviban. A kezdeti akaratosságok, nehézségek után mintaovisnak tartották az óvónők. Egy ideje semmi gond nem volt a reggeli elszakadással sem, de most újra visszazuhantunk a régi, rossz kerékvágásba. Kibírhatatlan, amit csinál, főleg hogy életkora miatt is ennél sokkal jobbat várnánk már tőle. Le kell még írnom, hogy szerintem betegesen ragaszkodik hozzám, ez szinte már nem is természetes - bár tudom, ez elég furán hangzik. Megpróbál teljesen kisajátítani, mindenben csak az én segítségemet fogadja el, ha otthon vagyok. Ha nem vagyok itthon, a férjem egész jól tudja kezelni - nem vagyok pszihológus, de ez egyértelművé teszi számomra, hogy én rontottam el a dolgot! Borzalmas lelkiismeretfurdalásom van emiatt, és abban kérem a tanácsát, hogy érdemes-e pszihológus segítségét kérnünk, vagy itthon próbáljunk valamit kezdeni a helyzettel, segítség nélkül.. Hiszen a kisfiam egyébként egy nagyon érzékeny, értékes kisgyerek, akit nagyon lehet szeretni, mégis néha úgy érzem, megkeseríti az életem. Ez borzalmasan hangzik tudom, nekem is borzalmas ezt belátnom, leírnom, lehet hogy túlságosan imádom, és én rontottam el mindent!? Válaszát előre is köszönöm!
Szakértői válasz
Kedves anyuka!
Nagyon széles skálán mozoghat az, ami a gyereke viselkedésének a hátterében állhat mint kiváltó tényező, ezért első körben én mindenképp javasolnék önnek egy szülőkonzultációt, ahol részletesen át tudunk beszélni egy fejlődéstörténetet, és ha szükségszerűnek tartjuk, akkor a gyerkőccel is el kell kezdeni foglalkozni szakmailag is. Ha gondolja keressen meg, szívesen segítek, elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.:
Nagyon széles skálán mozoghat az, ami a gyereke viselkedésének a hátterében állhat mint kiváltó tényező, ezért első körben én mindenképp javasolnék önnek egy szülőkonzultációt, ahol részletesen át tudunk beszélni egy fejlődéstörténetet, és ha szükségszerűnek tartjuk, akkor a gyerkőccel is el kell kezdeni foglalkozni szakmailag is. Ha gondolja keressen meg, szívesen segítek, elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.: