Olvasói kérdés
Kedves Andrea!
2,5 éves kisfiam megszületése után rengeteget olvastam gyermek pszichológiával kapcsolatos könyveket, cikkeket mert szeretném jól csinálni. Anyukám engem nagyon szigorúan nevelt, szerinte egy gyerek nem akarhat semmit, az első hisztizés alkalmával úgy elvert, hogy állítólag soha többet meg sem próbáltam. 2,5 éves koromtól a nagyszüleim neveltek az óvoda kezdésig, már 6 hónaposan bilin kellett ülnöm, fakanállal fenyített stb. Szerintem nem voltam rossz gyerek, egyszerűen csak arra emlékszem, hogy féltem tőle és folyton kritizált, büntetett bagatell dolgokért. Úgy nevelt, ahogy őt a nagyszüleim, még mondta is, hogy majd én is bosszút állhatok a gyerekemen, verhetem, ahogy őt az anyja, engem az anyám. A szeretetét sosem tudta kimutatni, örökké elégedetlen volt velem. Minden hibát elkövetett, amit leírnak, hogy ezt miért ne így csináljuk, mit okoz egy gyermek lelkében. Iszonyatosan szorongó, stresszelő felnőtt lettem. Apukámmal jó volt a viszonyom, nagyon is, de őt hamar elveszítettem. Most őrlődöm, mert érzem, hogy rossz mintákat hoztam magammal és nem tudok bizonyos helyzetekben felülkerekedni önmagamon. Pszichológusnál jártam, de szerinte ezt egy barátnőmmel kéne kibeszélnem, nem vele. Elbagatellizálta a problémámat, pedig szerintem nem az.
A kisfiamat nem korlátozom feleslegesen, de a veszélyes dolgokat tiltom, persze megcsinálja. Nagyon értelmes, kreatív, talán ezért még nehezebb vele, mert mindent tovább gondol és ha valamit engedek neki, pl: főzésnél ő tovább megy és azt akarja csinálni, ami már a veszélyes kategória. Vagy dacol dobálózik vagy a koszos mancsával berohan a szobájába az ágyneműjére, persze tudom, hogy ki lehet mosni és baromság ezen vitázni, de fáradt vagyok a felesleges házimunkákhoz és elszakad a cérna. Ilyenkor persze feszültség van köztünk, esetleg kiabálás és sajnos nagyon szégyellem, de volt már, hogy kicsit odacsaptam neki és akkor érzem, hogy tiszta anyám vagyok, nem bírom megállítani a kezem. Nem a fájdalom, szerintem ezt fel sem veszi, hanem inkább a lelki sérülés aggaszt ilyenkor. Nagyon bánt a dolog, bocsánatot kérek tőle, megbeszéljük, átbeszéljük. Ezzel tudok valamit ellensúlyozni? Mert utálom magam ezért, de nem tudom hogy tartsam a határokat, ha egyszer megérti, átbeszéljük és direkt csinálja és tényleg csak akkor vesz vissza, ha már nagyon kiborulok. Többnyire persze jól elvagyunk, nagyon figyelmes, órákat rajzolgat, festeget, kitartó kis emberke, de egy-egy ilyen negatív eset nagyon elkeserít és bánt, lelkiismeret furdalásom van rendesen. A helyzetet tetézi, hogy veszélyeztetett terhes vagyok a testvérével, kórházban is voltam, bölcsibe írattuk, de csak heti pár napra, ahol jól viselkedik, lehet, hogy itthon meg kiengedi a gőzt? Én is ki vagyok készülve a több havi bezártságtól, szinte csak vizsgálatokra mozdulhatok ki, talán ez is betesz a türelmemnek. Barátaim, férjem mindenki elfoglalt. Akkor érzem magam biztonságban, ha valaki van itt velem (persze csak ritkán megoldható) és akkor jól kezelem a helyzeteket, türelmes vagyok, de egyedül szerintem kiszámíthatatlan vagyok a fiam számára, mint akin kitörnek az elfojtások. Borzasztóan érzem magam emiatt, egyáltalán nem érdemli meg, hisz csak kíváncsi, érdeklődő kisgyerek. Persze anyukám tud jönni segíteni, aki teljesen másként nevelné a fiamat, szerinte jól el kéne verni, nem engedné, hogy pakolásszon a konyhában, szerinte engedékeny vagyok, miért nem szobatiszta már stb. Engem is folyton kritizál, és ha itt van úgymond segíteni 2 napot, utána egy hétre kiborít, átpakolja a konyhám, szekrényem, a gyerek is feszültebb egyébként stb. Talán azért nem tudom feldolgozni a gyerekkoromat, mert még mindig tart. Szeretnék megfelelni az anyukámnak, de egyre kétségbeejtőbb a helyzet. Ráadásul lesz még egy gyermek,akit majd tud hasonlítgatni a másikhoz és előre hallom a szavait amikkel beletipor, hol az egyik, hol a másik lelkébe.
Fel tudom valaha dolgozni ezt a sok mindent, felvértezni magam, hogy ne legyek kitéve a bántásoknak, (sokszor a férjem is fogást talál rajtam, és ilyenkor nem tudom megvédeni magam) akár kineziológiával? Nem tudom mi lenne működőképes. Örülnék, ha válaszolna, de már az is jól esett, hogy összeszedtem és kiírtam magamból.
2,5 éves kisfiam megszületése után rengeteget olvastam gyermek pszichológiával kapcsolatos könyveket, cikkeket mert szeretném jól csinálni. Anyukám engem nagyon szigorúan nevelt, szerinte egy gyerek nem akarhat semmit, az első hisztizés alkalmával úgy elvert, hogy állítólag soha többet meg sem próbáltam. 2,5 éves koromtól a nagyszüleim neveltek az óvoda kezdésig, már 6 hónaposan bilin kellett ülnöm, fakanállal fenyített stb. Szerintem nem voltam rossz gyerek, egyszerűen csak arra emlékszem, hogy féltem tőle és folyton kritizált, büntetett bagatell dolgokért. Úgy nevelt, ahogy őt a nagyszüleim, még mondta is, hogy majd én is bosszút állhatok a gyerekemen, verhetem, ahogy őt az anyja, engem az anyám. A szeretetét sosem tudta kimutatni, örökké elégedetlen volt velem. Minden hibát elkövetett, amit leírnak, hogy ezt miért ne így csináljuk, mit okoz egy gyermek lelkében. Iszonyatosan szorongó, stresszelő felnőtt lettem. Apukámmal jó volt a viszonyom, nagyon is, de őt hamar elveszítettem. Most őrlődöm, mert érzem, hogy rossz mintákat hoztam magammal és nem tudok bizonyos helyzetekben felülkerekedni önmagamon. Pszichológusnál jártam, de szerinte ezt egy barátnőmmel kéne kibeszélnem, nem vele. Elbagatellizálta a problémámat, pedig szerintem nem az.
A kisfiamat nem korlátozom feleslegesen, de a veszélyes dolgokat tiltom, persze megcsinálja. Nagyon értelmes, kreatív, talán ezért még nehezebb vele, mert mindent tovább gondol és ha valamit engedek neki, pl: főzésnél ő tovább megy és azt akarja csinálni, ami már a veszélyes kategória. Vagy dacol dobálózik vagy a koszos mancsával berohan a szobájába az ágyneműjére, persze tudom, hogy ki lehet mosni és baromság ezen vitázni, de fáradt vagyok a felesleges házimunkákhoz és elszakad a cérna. Ilyenkor persze feszültség van köztünk, esetleg kiabálás és sajnos nagyon szégyellem, de volt már, hogy kicsit odacsaptam neki és akkor érzem, hogy tiszta anyám vagyok, nem bírom megállítani a kezem. Nem a fájdalom, szerintem ezt fel sem veszi, hanem inkább a lelki sérülés aggaszt ilyenkor. Nagyon bánt a dolog, bocsánatot kérek tőle, megbeszéljük, átbeszéljük. Ezzel tudok valamit ellensúlyozni? Mert utálom magam ezért, de nem tudom hogy tartsam a határokat, ha egyszer megérti, átbeszéljük és direkt csinálja és tényleg csak akkor vesz vissza, ha már nagyon kiborulok. Többnyire persze jól elvagyunk, nagyon figyelmes, órákat rajzolgat, festeget, kitartó kis emberke, de egy-egy ilyen negatív eset nagyon elkeserít és bánt, lelkiismeret furdalásom van rendesen. A helyzetet tetézi, hogy veszélyeztetett terhes vagyok a testvérével, kórházban is voltam, bölcsibe írattuk, de csak heti pár napra, ahol jól viselkedik, lehet, hogy itthon meg kiengedi a gőzt? Én is ki vagyok készülve a több havi bezártságtól, szinte csak vizsgálatokra mozdulhatok ki, talán ez is betesz a türelmemnek. Barátaim, férjem mindenki elfoglalt. Akkor érzem magam biztonságban, ha valaki van itt velem (persze csak ritkán megoldható) és akkor jól kezelem a helyzeteket, türelmes vagyok, de egyedül szerintem kiszámíthatatlan vagyok a fiam számára, mint akin kitörnek az elfojtások. Borzasztóan érzem magam emiatt, egyáltalán nem érdemli meg, hisz csak kíváncsi, érdeklődő kisgyerek. Persze anyukám tud jönni segíteni, aki teljesen másként nevelné a fiamat, szerinte jól el kéne verni, nem engedné, hogy pakolásszon a konyhában, szerinte engedékeny vagyok, miért nem szobatiszta már stb. Engem is folyton kritizál, és ha itt van úgymond segíteni 2 napot, utána egy hétre kiborít, átpakolja a konyhám, szekrényem, a gyerek is feszültebb egyébként stb. Talán azért nem tudom feldolgozni a gyerekkoromat, mert még mindig tart. Szeretnék megfelelni az anyukámnak, de egyre kétségbeejtőbb a helyzet. Ráadásul lesz még egy gyermek,akit majd tud hasonlítgatni a másikhoz és előre hallom a szavait amikkel beletipor, hol az egyik, hol a másik lelkébe.
Fel tudom valaha dolgozni ezt a sok mindent, felvértezni magam, hogy ne legyek kitéve a bántásoknak, (sokszor a férjem is fogást talál rajtam, és ilyenkor nem tudom megvédeni magam) akár kineziológiával? Nem tudom mi lenne működőképes. Örülnék, ha válaszolna, de már az is jól esett, hogy összeszedtem és kiírtam magamból.
Szakértői válasz
Kedves anyuka!
Először is köszönöm az őszinteségét, ez egy igazán mély mondanivalójú levél volt, és valóban az önkifejezés egyik leghasznosabb módszere az írás,de sajnos ez még nem oldja meg az önben évek alatt felgyülemlett feszültséget, szorongást, elfojtást. A jó hír az, h soha nem késő elkezdeni dolgozni önmagunkon, és ön már az első, legnehezebb lépéseket megtette a változás irányába, gratulálok, büszke lehet magára!
Annak érdekében viszont h segíteni is tudjak önnek, ill. a kisfiával kapcsolatos problémák kezelésében, elengedhetetlen lenne egy személyes találkozás. Keressen meg és nagyon szívesen segítek, elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.:
Először is köszönöm az őszinteségét, ez egy igazán mély mondanivalójú levél volt, és valóban az önkifejezés egyik leghasznosabb módszere az írás,de sajnos ez még nem oldja meg az önben évek alatt felgyülemlett feszültséget, szorongást, elfojtást. A jó hír az, h soha nem késő elkezdeni dolgozni önmagunkon, és ön már az első, legnehezebb lépéseket megtette a változás irányába, gratulálok, büszke lehet magára!
Annak érdekében viszont h segíteni is tudjak önnek, ill. a kisfiával kapcsolatos problémák kezelésében, elengedhetetlen lenne egy személyes találkozás. Keressen meg és nagyon szívesen segítek, elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.: